A felsorolt társaság - persze volt ott még más is – maga volt a szavatosság. Aki ilyen nevekkel akar valamit megbeszélni, komoly ember. Le voltam véve a lábamról.
A kellemes, gazdag vacsorán, amely a Margit utcai Margitkert vendéglő különtermében zajlott, behallatszott a cigánymuzsika, - a legjobb, ami a fővárosban felcsendült mintegy finom jelzéseként annak, hogy hol is vagyunk. Az esten tulajdonképpen csak az derült ki, hogy a dolog komoly. A pali (ó, ezt kihagytam az előbb) nem egy bogaras, magát így előre toló és reklámozó sznob üzletember, hanem egy hozzánk hasonló antikommunista, akit csak az óvatossága tart vissza attól, hogy ezt a mivoltát közvetlenül is kifejezze. A dolgokról és a világfolyamatokról, a történelemről alkotott véleményei egybeestek a miénkkel. Azon a reménytelenségen nevetett, amin mi nevettünk, feltűnt azonban, hogy optimista mégis. Ez egy kis zavart keltett bennem.
1985-ben már annyira képtelenek voltak a magyar viszonyok, hogy semmilyen asztaltársaságban nem tettek hangfogót a szájukra az emberek. A rendszer bűzlött és maguk a rendszer védnökei, funkcionáriusai is csak hivatalos alkalmakkor védelmezték. Bor mellett, a kiskocsmáktól az előkelő helyekig, a talponállóktól a bögrecsárdákig mindenki - valamilyen módon - versenyben szidta a rendszert. Pontosabban az elidegenedett rendszert, valami általánosat, valami „ez van”-szerűt, valami képtelen felsőbbséget. A világot. A tahóságot, a vaskalaposokat. A Keletet. A liberalizmust soha. Mert a liberalizmus, hiába volt már több nagy elemző műben összekötve és együtt vádolva a bolsevizmussal, az egész európai fejlődés eltorzulásával, ezeket még nem ismertük, illetve nem tettük magunkévá, mert a bőrünkön semmilyen liberalizmusból származó horzsolást még nem éreztünk. A liberalizmus vágyálom lett. Diktatúra ölelt körül bennünket. Véres emlékek, véres tapasztalatok. A véres tapasztalatok messzire elgyűrűznek lelkünkben, és sok mindent elfojtanak. Csak amikor az ember a történelmet elemzi, egy konszolidált korszakban, amikor már több éve nem jött hír akasztásról, íróasztalnál ülve, vagy egy kényelmes fotelben vitatkozgatva, hajlamos kihagyni a véres tapasztalatok messze elgyűrűző hatását. Pedig a régi félelem ott van az írás jelzőiben, a vita követelőzéseiben. A kifolyt vér felszívódott a lélekbe, akár a tudatalattiba. S a nemzet, amelyiknek sok véres tapasztalata van, vagy csak véres tapasztalatai vannak, akkor is fél, amikor már bátorságot mutat fel írásban, vagy követeléseket támaszt és hangoskodik. Bátor, de fél, s akkor is, amikor már nem kéne. Ezért kap a liberalizmus után.
Azt, persze, hogy melyek azok a témák, amelyekben nem értünk egyet Sorossal, megállapítani nem lehetett, mert társalgás sok nevetés, adomázás és ötletek felvonultatása közepett áradt és hömpölygött, és ő sem vizsgáztatott bennünket, mi sem vizsgáztattuk őt. Évente hárommillió dollárt akar beletenni ösztöndíjak, támogatások, anyagi beszerzések, utaztatások, külföldi ösztöndíjak formájában a magyar kultúrába, s csak azt kívánja, hogy a magyar állam, a kormány is ugyanennyit tegyen hozzá forintban, tekintettel arra, hogy dollárja nincs. Hárommillió dollár irdatlan összeg volt, gyanút kellett volna ébresszen. Tőlünk pedig, befutottaktól azt fogja kérni, hogy véleményezzük a fiatalabb, rászoruló és tehetséges pályázókat, mert a kuratórium, ha létrejön a dolog, a mi bölcs véleményünk, az ajánlásunk alapján fog ítélni. Nemcsak az irodalom kap, hanem a tudomány is, s azokat is hasonló rendszerben osztják szét, de mi vagyunk az elsők, a mi rábólintásunk mindenképpen szükséges. Az egész dologról folynak a tárgyalások a kormány megfelelő szerveivel. A mi helyeslésünket is magával viszi a kormánnyal folyó tárgyalásokra, ha megadjuk. Ha másnak nem, ennek a sznobszagú tekintélytiszteletnek feltétlenül gyanúsnak kellett volna lennie, hiszen ez Aczél Györgyre valló módszer volt.
Soros elfogadható, enyhe akcentussal beszélt magyarul, a megfelelő kifejezéseket pontosan azzal a kis őző habozással kereste ki, mint egynémely pesti értelmiségi, de mindig meg is találta a majdnem legjobbat. Mindannyiónkról, akik az asztalnál ültünk tudott valamit, sőt olvasott is tőlünk. Csak a teljes gyanútlanság és naiv hiszékenység – csak magamról beszélek természetesen – vezethetett oda, hogy a nagyon enyhe kételkedésen kívül semmi fenntartásom nem sorompózott le.Az előző részt itt olvashatja el. Csurka István: Soros meg akart minket venni kilóra
A Magyar Fórum hetilap szerkesztősége csütörtökönként Csurka Istvánra emlékezik:A felsorolt társaság - persze volt ott még más is – maga volt a szavatosság. Aki ilyen nevekkel akar valamit megbeszélni, komoly ember. Le voltam véve a lábamról.
A kellemes, gazdag vacsorán, amely a Margit utcai Margitkert vendéglő különtermében zajlott, behallatszott a cigánymuzsika, - a legjobb, ami a fővárosban felcsendült mintegy finom jelzéseként annak, hogy hol is vagyunk. Az esten tulajdonképpen csak az derült ki, hogy a dolog komoly. A pali (ó, ezt kihagytam az előbb) nem egy bogaras, magát így előre toló és reklámozó sznob üzletember, hanem egy hozzánk hasonló antikommunista, akit csak az óvatossága tart vissza attól, hogy ezt a mivoltát közvetlenül is kifejezze. A dolgokról és a világfolyamatokról, a történelemről alkotott véleményei egybeestek a miénkkel. Azon a reménytelenségen nevetett, amin mi nevettünk, feltűnt azonban, hogy optimista mégis. Ez egy kis zavart keltett bennem.
1985-ben már annyira képtelenek voltak a magyar viszonyok, hogy semmilyen asztaltársaságban nem tettek hangfogót a szájukra az emberek. A rendszer bűzlött és maguk a rendszer védnökei, funkcionáriusai is csak hivatalos alkalmakkor védelmezték. Bor mellett, a kiskocsmáktól az előkelő helyekig, a talponállóktól a bögrecsárdákig mindenki - valamilyen módon - versenyben szidta a rendszert. Pontosabban az elidegenedett rendszert, valami általánosat, valami „ez van”-szerűt, valami képtelen felsőbbséget. A világot. A tahóságot, a vaskalaposokat. A Keletet. A liberalizmust soha. Mert a liberalizmus, hiába volt már több nagy elemző műben összekötve és együtt vádolva a bolsevizmussal, az egész európai fejlődés eltorzulásával, ezeket még nem ismertük, illetve nem tettük magunkévá, mert a bőrünkön semmilyen liberalizmusból származó horzsolást még nem éreztünk. A liberalizmus vágyálom lett. Diktatúra ölelt körül bennünket. Véres emlékek, véres tapasztalatok. A véres tapasztalatok messzire elgyűrűznek lelkünkben, és sok mindent elfojtanak. Csak amikor az ember a történelmet elemzi, egy konszolidált korszakban, amikor már több éve nem jött hír akasztásról, íróasztalnál ülve, vagy egy kényelmes fotelben vitatkozgatva, hajlamos kihagyni a véres tapasztalatok messze elgyűrűző hatását. Pedig a régi félelem ott van az írás jelzőiben, a vita követelőzéseiben. A kifolyt vér felszívódott a lélekbe, akár a tudatalattiba. S a nemzet, amelyiknek sok véres tapasztalata van, vagy csak véres tapasztalatai vannak, akkor is fél, amikor már bátorságot mutat fel írásban, vagy követeléseket támaszt és hangoskodik. Bátor, de fél, s akkor is, amikor már nem kéne. Ezért kap a liberalizmus után.
Azt, persze, hogy melyek azok a témák, amelyekben nem értünk egyet Sorossal, megállapítani nem lehetett, mert társalgás sok nevetés, adomázás és ötletek felvonultatása közepett áradt és hömpölygött, és ő sem vizsgáztatott bennünket, mi sem vizsgáztattuk őt. Évente hárommillió dollárt akar beletenni ösztöndíjak, támogatások, anyagi beszerzések, utaztatások, külföldi ösztöndíjak formájában a magyar kultúrába, s csak azt kívánja, hogy a magyar állam, a kormány is ugyanennyit tegyen hozzá forintban, tekintettel arra, hogy dollárja nincs. Hárommillió dollár irdatlan összeg volt, gyanút kellett volna ébresszen. Tőlünk pedig, befutottaktól azt fogja kérni, hogy véleményezzük a fiatalabb, rászoruló és tehetséges pályázókat, mert a kuratórium, ha létrejön a dolog, a mi bölcs véleményünk, az ajánlásunk alapján fog ítélni. Nemcsak az irodalom kap, hanem a tudomány is, s azokat is hasonló rendszerben osztják szét, de mi vagyunk az elsők, a mi rábólintásunk mindenképpen szükséges. Az egész dologról folynak a tárgyalások a kormány megfelelő szerveivel. A mi helyeslésünket is magával viszi a kormánnyal folyó tárgyalásokra, ha megadjuk. Ha másnak nem, ennek a sznobszagú tekintélytiszteletnek feltétlenül gyanúsnak kellett volna lennie, hiszen ez Aczél Györgyre valló módszer volt.
Soros elfogadható, enyhe akcentussal beszélt magyarul, a megfelelő kifejezéseket pontosan azzal a kis őző habozással kereste ki, mint egynémely pesti értelmiségi, de mindig meg is találta a majdnem legjobbat. Mindannyiónkról, akik az asztalnál ültünk tudott valamit, sőt olvasott is tőlünk. Csak a teljes gyanútlanság és naiv hiszékenység – csak magamról beszélek természetesen – vezethetett oda, hogy a nagyon enyhe kételkedésen kívül semmi fenntartásom nem sorompózott le.Az előző részt itt olvashatja el.
A felsorolt társaság - persze volt ott még más is – maga volt a szavatosság. Aki ilyen nevekkel akar valamit megbeszélni, komoly ember. Le voltam véve a lábamról.
A kellemes, gazdag vacsorán, amely a Margit utcai Margitkert vendéglő különtermében zajlott, behallatszott a cigánymuzsika, - a legjobb, ami a fővárosban felcsendült mintegy finom jelzéseként annak, hogy hol is vagyunk. Az esten tulajdonképpen csak az derült ki, hogy a dolog komoly. A pali (ó, ezt kihagytam az előbb) nem egy bogaras, magát így előre toló és reklámozó sznob üzletember, hanem egy hozzánk hasonló antikommunista, akit csak az óvatossága tart vissza attól, hogy ezt a mivoltát közvetlenül is kifejezze. A dolgokról és a világfolyamatokról, a történelemről alkotott véleményei egybeestek a miénkkel. Azon a reménytelenségen nevetett, amin mi nevettünk, feltűnt azonban, hogy optimista mégis. Ez egy kis zavart keltett bennem.
1985-ben már annyira képtelenek voltak a magyar viszonyok, hogy semmilyen asztaltársaságban nem tettek hangfogót a szájukra az emberek. A rendszer bűzlött és maguk a rendszer védnökei, funkcionáriusai is csak hivatalos alkalmakkor védelmezték. Bor mellett, a kiskocsmáktól az előkelő helyekig, a talponállóktól a bögrecsárdákig mindenki - valamilyen módon - versenyben szidta a rendszert. Pontosabban az elidegenedett rendszert, valami általánosat, valami „ez van”-szerűt, valami képtelen felsőbbséget. A világot. A tahóságot, a vaskalaposokat. A Keletet. A liberalizmust soha. Mert a liberalizmus, hiába volt már több nagy elemző műben összekötve és együtt vádolva a bolsevizmussal, az egész európai fejlődés eltorzulásával, ezeket még nem ismertük, illetve nem tettük magunkévá, mert a bőrünkön semmilyen liberalizmusból származó horzsolást még nem éreztünk. A liberalizmus vágyálom lett. Diktatúra ölelt körül bennünket. Véres emlékek, véres tapasztalatok. A véres tapasztalatok messzire elgyűrűznek lelkünkben, és sok mindent elfojtanak. Csak amikor az ember a történelmet elemzi, egy konszolidált korszakban, amikor már több éve nem jött hír akasztásról, íróasztalnál ülve, vagy egy kényelmes fotelben vitatkozgatva, hajlamos kihagyni a véres tapasztalatok messze elgyűrűző hatását. Pedig a régi félelem ott van az írás jelzőiben, a vita követelőzéseiben. A kifolyt vér felszívódott a lélekbe, akár a tudatalattiba. S a nemzet, amelyiknek sok véres tapasztalata van, vagy csak véres tapasztalatai vannak, akkor is fél, amikor már bátorságot mutat fel írásban, vagy követeléseket támaszt és hangoskodik. Bátor, de fél, s akkor is, amikor már nem kéne. Ezért kap a liberalizmus után.
Azt, persze, hogy melyek azok a témák, amelyekben nem értünk egyet Sorossal, megállapítani nem lehetett, mert társalgás sok nevetés, adomázás és ötletek felvonultatása közepett áradt és hömpölygött, és ő sem vizsgáztatott bennünket, mi sem vizsgáztattuk őt. Évente hárommillió dollárt akar beletenni ösztöndíjak, támogatások, anyagi beszerzések, utaztatások, külföldi ösztöndíjak formájában a magyar kultúrába, s csak azt kívánja, hogy a magyar állam, a kormány is ugyanennyit tegyen hozzá forintban, tekintettel arra, hogy dollárja nincs. Hárommillió dollár irdatlan összeg volt, gyanút kellett volna ébresszen. Tőlünk pedig, befutottaktól azt fogja kérni, hogy véleményezzük a fiatalabb, rászoruló és tehetséges pályázókat, mert a kuratórium, ha létrejön a dolog, a mi bölcs véleményünk, az ajánlásunk alapján fog ítélni. Nemcsak az irodalom kap, hanem a tudomány is, s azokat is hasonló rendszerben osztják szét, de mi vagyunk az elsők, a mi rábólintásunk mindenképpen szükséges. Az egész dologról folynak a tárgyalások a kormány megfelelő szerveivel. A mi helyeslésünket is magával viszi a kormánnyal folyó tárgyalásokra, ha megadjuk. Ha másnak nem, ennek a sznobszagú tekintélytiszteletnek feltétlenül gyanúsnak kellett volna lennie, hiszen ez Aczél Györgyre valló módszer volt.
Soros elfogadható, enyhe akcentussal beszélt magyarul, a megfelelő kifejezéseket pontosan azzal a kis őző habozással kereste ki, mint egynémely pesti értelmiségi, de mindig meg is találta a majdnem legjobbat. Mindannyiónkról, akik az asztalnál ültünk tudott valamit, sőt olvasott is tőlünk. Csak a teljes gyanútlanság és naiv hiszékenység – csak magamról beszélek természetesen – vezethetett oda, hogy a nagyon enyhe kételkedésen kívül semmi fenntartásom nem sorompózott le.Az előző részt itt olvashatja el. 
