2024. március 29. - Auguszta
EUR : 395.83
USD : 367.33
Időjárás ikon19°

Csurka István: A véres kard

Csütörtökönként Csurka Istvánra, a MIÉP néhai elnökére emlékezik a Magyar Fórum. (​Elhangzott New Yorkban 1986. március 15-én)Vannak ünnepek, amelyekhez voltaképpen nem illik az ünnepi beszéd. Csillagállásuk annyira bele van rögződve a lelkünkbe, hogy elszürkült és fogalmivá csupaszodott nyelvünkkel már jóformán ki sem tudjuk fejezni az irántuk érzett vagy belőlük fakadó indulatainkat. Csak muzsikálni kellene ilyenkor, nagy tüzet rakni, és csöndben kivárni, amíg a lobogás ritmusára a lélek ellejti kultikus táncait. Március idusa is ilyen ünneppé sűrűsödött immár a mi magyar lelkünkben. Bennünk él az egész történés. Az események dokumentumfilmje bent pereg a belső látásunk varázslatos mozijában. A szereplő személyekkel még kisdiákkori álmodozásaink során azonosultunk, nemcsak az eső ver bennünket ott a Nemzeti Múzeum kertjében, hanem – híven kitartva kamaszképzeteink mellett – sokszor még azok a kihajtott ingű fiatalemberek is mi magunk merünk lenni, akik fent szavalnak a mellvéden. Még a szemünket sem kell behunyni, hogy mámoros boldogsággal osztogassuk a sajtószabadság első zsengéit. Landerer és Heckenast nyomdája előtt. Egy csörgő-zizegő szónoklat annyira otromba lehet eben a meghitt belefeledkezésünkben, mint valami elrontott képaláírás. Mégis beszélnünk kell. Mégis elő kell vennünk érdes és hideg fogalmainkat, mert énünk másik fele, ez a huszadik század végi, amelyik már nem a pásztortűz lobogására, hanem a képernyő fényerősség-változásaira van rákapcsolva, ezt követeli. Ő is ki akar elégülni. Ő is ünnepelni akar. Szenzációt akar, eszmét, proklamációt, eredményhirdetést. Engedjünk makacs követelőzésének? Terítsük ki magunk elé egy új humanitárius és össznemzeti vállalkozás vázlatát, és jelöljük meg rajta azokat a pontokat, amelyeknek a megvalósulásához egyetértésünkkel, munkánkkal, gondolatainkkal hozzájárulhatunk? Nem túlságosan hétköznapi művelet ez? Éppen legszentebb magyar ünnepünk napján kell ilyen célszerű tevékenységbe fognunk? A magyarság ma, a világnak akármelyik pontjára vetette is jó sorsa, fájdalmasan szürke hétköznapokat él, s még a március ünneplésébe sem tud belefeledkezni, mert fél. Fél a másnapi lelkifurdalástól. Ha engedne képzelete mámorba belefürdeni vágyó napkeleti hajlandóságainak, pompásan eltelnék ez a mai jeles nap is, de reggel már újra csak szembe kellene nézni a rideg tényekkel, és akkor ez a mai belefeledkezés is csak mint elszalasztott lehetőség, elpocsékolt idő jelennék meg a lelkifurdalásban. Mondjunk le hát a zenéről és a táncról. A kérdés, aminek megforgatása által akarjuk háborgó lelkünket megnyugtatni a következő: Felfogja-e akár az összezsugorított hazában élő, akár a nagyvilágba szétszórt magyarság a saját mostani helyzetének különösségét, különösen válságos voltát? Azonosítja-e önmagát akként, azaz különösen válságos helyzetbe jutott közösségként? Még egyszerűbben: megfelel-e a kor pontosságkövetelményének az a kép, amit ma magáról a nemzet alkot? Ne siessünk a válasszal. A magyar tapasztalt nemzet. Igen, tapasztalt, de nem sok dicsekednivalója van a maga tapasztalt voltával. Mert amilyen tapasztalt, annyira kevéssé tud élni a maga tapasztalataival. Egyébként is, nyelvünkben ez a jelző nem egyértelműen dicsérő. Arra mondjuk, hogy tapasztalt ember, aki többet látott, élt meg az átlagosnál, de az emberi természet gyarlóságáról szerzett tapasztalásai nemcsak bölcsebbé tették, hanem egy kicsit meg is keserítették és ki is ábrándították. A tapasztalt ember nincs szembeállítva azzal, akinek nincs vagy kevés a tapasztalata, csupán ki van emelve a sokadalomból. A tapasztalt ember keserű ember. Igen ám, csakhogy a mi lakhelyünk Közép-Európa, a legtapasztaltabb nemzetek lakótelepe. Itt nem él nemzet, amelyik e század folyamán legalább egyszer ne váltott volna rendszert, életformát, amelyiken a két pusztító világháború át ne hömpölygött volna, s amelynek a polgárai számára az élettapasztalat s a belőle fakadó alkalmazkodási képesség ne lett volna egyszersmind az élve maradás alapföltétele is. Itt tapasztaltabbnak lenni szinte képtelenség. Pedig így van. S be kár, hogy így van!Mennyi vér, mennyi szenvedés, mennyi élet bánja ezt a sok tapasztalatot. Felsorolni is sok, amit átéltünk. Milyen súlyos, milyen nehéz, mennyire vaskos volna az a fényképalbum, amelyikbe a sorsfordító pillanatainkon rólunk készült fényképeket illesztenénk. Micsoda megrendülés venne erőt rajtunk, amint ezt a nemzeti fényképalbumot lapozgatjuk. Az első kép olyan daliásnak, ifjúnak és tüneményesnek mutat bennünket, hogy belesajdul a szívünk. Hát ilyenek is voltunk, ilyenek is tudtunk lenni? Egy ifjú értelmiség veti szilaj, szabad és bátor tekintetét az európai horizontra, és a művelt világ elismeréssel adózik a magyar szabadságharcnak. 1848 márciusa a saját legjobb énünk megnyilatkozása volt. Az album ezen első képe tehát felemelő, s éppen ezért tragikus. Görcsbe rándul a szívünk a kérdésnek csak halvány felsejlésére is: miért nem vagyunk most is olyanok, ha akkor olyanok tudtunk lenni? A XIX. századnak, amely a történelem századai között igencsak a meghatározó jelentőségűek között tartatik számon, az egyik tüneményes pillanata a miénk volt, magyaroké. Ez is benne van tapasztalataink tárában. Aztán felemás képek következnek. Az emelt fejű, messze néző ifjút rezignációra hajlamos, idősödő úr képe követi az albumban. Ennek ruházata új, jól szabott, gazdagságot sugalló, a férfiú tekintete magabiztos, mégis az összbenyomásban van valami kétértelműség. Mintha egy olyan embert látnánk ezen a képen, aki, miután megkötött egy jónak látszó egyezséget, elbizonytalanodott. A környezet, amelyikben ez a dagerrotípia készült, ugyancsak ellentétes tartalmú. Van itt minden, születő ipar, terebélyesedő városok, élénk tőzsde, kiépülő gátrendszerek, de van félelmetes nyomor is, és sivárság is. Mi a zavaró ezen a képen? Az, hogy ez a férfi valahogyan háttal áll. Nemcsak a környezetének, a nyomornak és a szembeötlő torlódásoknak, hanem még nekünk is, akik nézzük. Az előző kép ifjúja, a kihajtott gallérú titán a szemünkbe nézett, büszkén, magabízóan és fénylően. Ez pedig elkerüli a pillantásunkat, és bölcs mosolyába burkolózik. Aztán iszonyatos kép következik. Sebesült katona fekszik a tábori műtőasztalon, és idegen orvosok amputálják a végtagjait. A katona vonagló arcán nemcsak végtelen fájdalom, de értetlenség is látható. Mintha nem értené, mi történik vele. S akkor hasít bele iszonyatos erővel a fájdalom az albumnéző szívébe, amikor felfedezi, hogy a sebesült katona menynyire hasonlít a negyvennyolcas ifjúra, és mennyire a meglett úrra is. Már mind a három arcot ott látjuk ezen a műtőasztalon, és már magunk sem tudjuk, nem csupán véres káprázat-e az, amit látunk. A katona szemét keressük. Tőle kívánjuk most az értelmezést, és meg akarunk győződni róla: képes-e még felfogni a történteket. És nem leljük a szemét. Rekesszük be a képes beszédet. A trianoni területvesztésben nemcsak az volt igazán a végzetes, hogy megtörtént, hogy az ország területileg a harmadára zsugorodott, hanem még inkább az, hogy a nemzet a sokkos állapotban és sajnos később sem tudta feldolgozni a vele történteket. Nem tudott olyan belső állapotokat teremteni, korszerű társadalomépítéssel működő demokráciával, pontos nemzeti önmeghatározással, amelyik alapjául szolgálhatott volna egy új magyar elrendeződésnek. A terület-visszaszerzés ideológiájánál fontosabb lett volna a lelkek megtartásának célkitűzése, az egységes, összetartozó, egymás mellett, akár különféle állami keretek között élő magyarság új kultúrájának, megtartó kultúrájának a kimunkálása. És hiába voltak aztán legjobb szellemeink intő figyelmeztetései, hogy erre vezet a megmaradás útja, jött az újabb világégés, és maga alá temetett minden magyar szándékot. Jót is, rosszat is. A pusztulásnak, a féktelen és esztelen terrornak, a gyilkolásnak és a rablásnak, a vak hősiességnek és a fejvesztett menekülésnek, a tétova hajnalvárásnak és az infernális reménytelenségnek most is volt egy közös nevezője: a kábulat. A magyarság, miközben átélte és elszenvedte a vele történteket, miközben vacogva temetett, és rettegve várta a holnapot, mert még attól a halvány reménytől is félt, amivel a holnapot várta, ismét csak nem fogta fel, mi is történik vele. A tudatnélküliség, a történteknek a maguk valószerűségében való felfogására való képtelenség talán még mélyebb és általánosabb volt, mint az első világháború végén. Ami természetes is.Forrás: Magyar Fórum 
Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató