2000. június 13-án, az első Orbán-kormány döntött arról, hogy február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánítja. Ez a rövid emlékeztető arról szól, hogyan is kezdődött és mivé lett hazánkban a vörös rémálom...
Az I. világháború irtózatos, addig sohasem látott méretű pusztítása, embermilliókból rakott hullahegyei egy időre kiábrándították az embereket az alkotmányos eszmékből. Ebben a politikai és társadalmi hangulatban néhány, a Szovjetunióból hazavezényelt kommunista, 1918. novemberében megalakította a Magyar Kommunista Pártot.
Kun Béla és társai - egykori hadifoglyok - azzal a küldetéssel érkeztek Magyarországra, hogy fel kell építsenek egy szovjet típusú politikai rendszert. A háború miatt morálisan teljesen kizökkent, elkeserítően felbolydult világban a kommunisták a legjobb táptalajra leltek, így 1919-ben Magyarországon - a szó szoros értelmében - köztörvényes bűnözők alakíthattak kormányt - Kun Béla vezetésével. Örökkévalóságnak tűnő, 133 napig nyögte a magyar nemzet az úgynevezett Lenin-fiúk kegyetlen, gyilkos terrorját, de ténykedésük, immoralitásuk fojtó következményeit a mai napig nem tudta kiheverni.
A vörös terrorra - ahogy az a "történelmi inga" kilengéseiből szinte törvényszerűen következik - fehér terror volt a válasz. A kommunista pártot és csatolt szervezeteit betiltották, kíméletlenül leszámolva a gyilkos vörös brigádok országnyomorító tevékenységével. A baloldal vezéregyéniségei többnyire külföldre menekültek...
Aztán visszatértek. Méghozzá 1945-ben, a II. világháború gyógyíthatatlan sebeinek ápolása idején, hátuk mögött a győztes Vörös Hadsereg elhárító szerveivel, a Belügyi Népbiztosság - az NKVD - ügynökeivel, s azokkal a szovjet tanácsadókkal, akik probléma esetén, az egyébként jól kiképzett, magyar elvtársaik segítségére siethettek.
A szovjetizálás azzal a felkiáltással és hivatkozással kezdődött, hogy a II. világháborúért meg kell büntetni a felelősöket. Ebből aztán az a bolsevik következtetés született, hogy a háború előtti rendszer bűnös volt és fasiszta. Ez lett az ideológiai ernyő, amelynek égisze alatt a gyilkos diktatúrát elkezdték felépíteni, a régi világ gyökeres felszámolásával.
S mindezt abban az országban tették, ahol a társadalom nagy többsége a II. világháború után is jobboldali szavazó maradt. (Egy pillanatig se felejtsük el, hogy az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt 57 %-ot, a Magyar Kommunista Párt mindössze 16,9 % szavazatot kapott.)
Ám a cinikus nyugat - önző, nagyhatalmi érdekeit szem előtt tartva - karba tett kézzel nézte végig, ahogy Sztálin legaljasabb magyar tanítványai átírják a választási matematika, a demokrácia, a politikai etika és az emberiesség írott és íratlan szabályait. Rákosiék számára 1947-re világossá vált, hogy pusztán politikai eszközökkel nem képesek a polgári oldal fölé kerekedni, ezért a kezükben lévő Politikai Rendőrség, az Ügyészség és a szintén az irányításuk alatt álló Népbíróság segítségével puccsot hajtottak végre 1947 folyamán.
Ennek egyik emblematikus momentuma - a szovjet segítséggel letartóztatott Kisgazda főtitkár - Kovács Béla Szovjetunióba hurcolása - 1947. február 25-én -, majd Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációba kényszerítése, akit például ötéves kisfiának elrablásával zsaroltak meg...
Véres terror következett. Csaltak, hazudtak, kékcéduláztak, megfélemlítettek, elvettek, államosítottak, meggyaláztak, öltek, lealjasítottak, deszakralizáltak, megfigyeltek, eltöröltek, felszámoltak, megzsaroltak, megkínoztak, lenulláztak... A kommunista ideológia nevében raboltak nemzeti önbecsülést, múltat, jelent és jövendőt.
Csak 1950 és ’53 között egymillió ember ellen indítottak valamilyen bűnvádi eljárást, és megbecsülni is nehéz a politikai okokból eltűntetett, megkínzott, ellehetetlenített, kivégzett magyarok pontos számát.
Az ördögi tervhez persze végrehajtók is kellettek. Végletekig lojális emberek, akik többszörösen túlteljesítették az elvárásokat, a Kommunista Internacionálé direktíváit szem előtt tartva. A „hivatásos forradalmárként” dolgozó elvtársakat a Párt bárhol és bármikor bevethette, hogy akár gyilkos módszerekkel is terjesszék az idegen eszmét.
Legyen szó a spanyol polgárháborúban való öldöklésről, a magyarországi szociáldemokrácia szétveréséről, az arisztokrácia, a polgárság, az egyházak, vagy épp a parasztság ellehetetlenítéséről, az élet szerves, organikus rendjének sárba tiprásáról, az Istenbe vetett hit kigúnyolásáról, a nemzeti érzelmek elfojtásáról, cserébe az internacionalista rögeszme terjesztéséről, vagy épp az egyetemes értékek életellenes felszámolásáról.
A kommunista "deszantos" ügynökök gondolkodás nélkül végrehajtották a külföldről érkező parancsot, tették amire kiképezték és utasították őket.
A Szovjetunióban kipróbált kommunista elvtársak: Rákosi Mátyás, Rajk László, Gerő Ernő, Péter Gábor, Nagy Imre, Farkas Mihály, Münnich Ferenc, Apró Antal, Biszku Béla, Kádár János és a többiek - e gyilkos eszme ügynökei voltak egytől-egyig. Persze nem lehet kérdés, hogy mind a történelem szemétdombján végezték.
Még akkor is így van ez, ha az emberiesség ellen elkövetett, elévülhetetlen bűncselekményekért soha senki nem kért bocsánatot a magyar áldozatoktól, s világviszonylatban is elmaradt a kommunista felelősök „Nünbergi pere”.
Jól emlékszünk: néhány évvel ezelőtt - negyedszázaddal a rendszerváltoztatás után - sem akadt egyetlen olyan magyar bíróság sem, amely Biszku Bélát - a kegyetlen kádári megtorlás egyik legaljasabb figuráját - még életében jogerősen bűnösnek találta volna.
Még szerencse, hogy mi nem csupán a földi igazságszolgáltatásban hiszünk, sőt elsősorban nem abban...
