2024. március 29. - Auguszta
EUR : 394.87
USD : 364.71
Időjárás ikon16°

Csurka István: Kína és mi

A kínai miniszterelnök, Ven Csia-pao magyarországi látogatása, azzal a finom és elegáns utalással, hogy éppen itt, a szegről-végről rokonnak tartott nép hazájában, s az éppen az Európai Unió soros elnökének tisztét betöltő kormány kicsi országában kezdi meg európai körútját már előbb is megérdemelte volna a méltatást és az elemzést. A megkötött egyezmények és szándéknyilatkozatok, az ígéret a magyar kötvények vásárlására a kapcsolat gazdasági jelentőségét állítják előtérbe, pedig a kapcsolatok magasabb szintre emelése mélyebb politikai jelentőséget tartalmaz. Ezt jól jelzi az a bánatos aggályoskodás, amelyet a liberális, a Nyugatra nyaló körök és pártjaik meg-megpendítenek. Valami zavar van a megértésben.
 
 Némelyek mintha kihagynák a számításból, hogy Kína már a globális világ számottevő része volt akkor is, amikor még saját magával küzdött és a piacfelosztás már akkor megtörtént, amikor még úgyszólván egyhangúan „kommunista Kínáról” szólt a mese. A felosztás szerint a világgazdaságba, beleértve a szovjet uralomból amerikai uralom alá helyezett országokat is, az „ezer apró cikk” kereskedelmet Kína kapja. Ebben elektronikai és más, nagy hozzáadott értékű termékek és hamisított tornacipők egyaránt benne foglaltatnak. Kína megkapta a kínai piacok létesítésének jogát. A távol-keleti fél úgyszólván kizárólagos piacai a bruttó hazai össztermék körén kívül léteztek, noha számon voltak tartva és adóztak is. A pénzügyi terjeszkedés, a nagyipari piacok és az itteni gyárak megszerzése, vagy leállítása, a globális nagy-technika ipari és pénzügyi üzlete a Nyugaté, elsősorban Amerikáé lett. Ez nem magyar döntés volt, hanem a globális felek közti felosztás. Magyarországon mindez szembetűnően látszott már a kilencvenes évek elejétől fogva. Az államnak az első perctől fogva szüksége volt a kínai piacra, mert akármilyen kalandos úton került forgalomba a kínai termék, olcsó volt és a kispénzű rétegek megnyugtatását szolgálta.
 
Ezért a kínai piacok feletti politikai kapcsolat korszakos jelentőségű. Az IMF-fel való gyöngéd szakítás feltétlenül szükséges volt hozzá. A kínai miniszterelnök nem jött volna ide, ha mi ma is az IMF járszalagján tipródunk. Az 1982-ben Fekete János kettős állampolgár nyélbeütött IMF csatlakozással kezdődő sötét korszakunknak van vége Ven Csia-pao látogatásával. Ezért sápítoznak a liberálisok, és akik az eladósodásból éltek és gazdagodtak meg. Bánatuk érthető: most van végük. Annak az egész, Aczél/per demokratikus ellenzék, majd baloldali koalíció/ Leumi Hitelbank korszaknak, amelyben minden hatalom és minden pénz a felső tízezer kezében összpontosult, a nép meg örült, ha olcsón hozzájutott valamihez a kínai piacon, most van vége. Nem a kínaiak parancsára, hanem a kínai kötvényvásárlási szándék magától értetődő következményeként vesztették el minden hatalomba visszajutási esélyüket.
 
Nagy fordulat ez tehát. A hatalmukat vesztetteknek és a még zsíros állásokba, amerikai professzorságokba, európai hivatalokba és bankokba, sőt a nemzeti bankóba szétszórt kasztnak nem maradt más ellenvetése, mint a Mennyei Béke terén történt egykori vérengzés. Ezt még a rendszerváltás idején hajtotta végre Theng Sziao Ping, a Mao utáni hatalombirtokos. Nem lehet, nem szabad pénzt elfogadni attól a hatalomtól, amely tankkal taposta szét az emberi jogokért küzdő diákságot – a liberalizmus kínai hajtását.
 
Magyarországon azonban még a jobb fülekben is benne maradt az az emberjogi maszlag, amellyel a megtörtént borzalom után világszerte számon kérik az emberi jogokat Kínán. Alig volt tárgyalás azóta távol-kelet és távol-nyugat között, no meg persze a magyar balliberalizmus uralma alatt, amikor nem az emberi jogok számonkérésével foglalkoztak volna a tárgyalások utáni sajtóértekezleten. Miközben a kínaiak szokásosan csak mosolyogtak. Mert ugyanakkor, különösen az utóbbi években, amióta Kína gazdasági és pénzügyi nagyhatalommá nőtt, miközben a tárgyalásokon csak és kizárólag a pénzről volt szó, közelebbről, hogy mennyi amerikai állampapírt vásárol a gazdagabb kínai fél, hogy fennmaradjon az amerikai életforma.
 
Furcsa dolgok ezek. A fülbemászó tam-tam zenével és sokszor zseniális előadókkal, rekedt trombitásokkal szemben, akik ellen természetesen semmi kifogásunk nincs, ha nem képeznek politika hódítócikket, fegyvert netán, azok fújják az emberjogi nótát, akik brutális válságba szorították Dél-Amerika nagy részét, felszabadítás helyett meghódították Közép-Európát, milliókat kényszerítve tengődő életformára, amely az éhezés egyik formája és halált hoz a nemzetre, azok játsszák ki ezt az emberjogi kártyát, akik saját elnöküket nyírták ki máig tisztázatlan körülmények között, és akik megrendezték a WTC-tornyok lerobbantását, hogy háborút robanthassanak ki a sértettség állapotából.
 
Nem kell a szavakkal játszani. Nagyhatalmaknak nincs emberjogi kiterjedésük, mert nem lehet. Birodalom és emberjogi kiterjedés önmagában való ellentmondás. Mindegyik nagyhatalom csak a másikat tudja vádolni az emberi jogok megsértésével, ha a birodalom érdeke úgy kívánja.
 
Ezért lökték ki az emberjogi keljfeljancsikat az utcára és a kínai követség elé tüntetni a tibeti elnyomás és a régen halott Theng Sziao Ping ellen, mert másképpen már a régi SZDSZ-uralmat, liberalizmust és New York-i emberjogi üzletelést nem lehetett visszaképzelni Budapestre. Ó, mily szép idők voltak, amikor bőséges tálalásban lehetett sajnáltatni a szabadságot, amint a tank eltapossa az élő embert, amint azt tette 1956-ban is Budapest szétlövésével – Eisenhower elnök sajnálkozó hozzájárulásával, amelyet egyébként a zsidó rabbik szedtek ki belőle.
 
Sajnálatos, de ugyanakkor mélyen jellemző is, hogy több ezoldali elemző, megszólaló, újságíró sem képes a tartós liberális nyomás alól felszabadítani magát és a Mennyei Béke terén történtek miatt aggályosnak tartja a kommunista Kínával való barátkozást, de legalábbis kötelességének érzi a felemlítését. Ahelyett, hogy megállapítaná: nyertünk végre legalább egy csatát és egy lépéssel közelebb kerültünk a rendszerváltáshoz. Tudomásul kell venni, hogy Kínában ugyan a kommunista párt a legfőbb hatalom birtokosa, de Kína már nem csak kommunista ország, hanem kapitalista nagyhatalom is, és a kommunizmus exportjára semmilyen módon nem törekszik. Azt viszont ma sem engedi meg, hogy diszkózenés ügynököket építsen be városaiba az a másik nagyhatalom, amelyik ma már neki van eladósodva. Még ha annak pillanatnyilag még sokkal nagyobb a katonai ereje, de ahhoz már régen nem elég, hogy háborút indítson ellene. Ezért próbálkozott a behatolással.
 
Örülhetünk tehát a kormány megtervezett, nyílt kínai nyitásának, mert ez egyúttal a piros lap felmutatását is jelenti a liberális, kozmopolita kispályásoknak, akik eddig nagypályán játszottak és „oxfordokkal” rugdosták a gólokat a magyar kapuba.
 
S ha nekik ez a bajuk, nekünk a fejünk se fájjon.
 
(Magyar Fórum, 2011. július.)

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató