A magyar körbezártság kérdése a bal-liberális vagy másképpen liberál-bolsi magyarországi sajtó kedvenc témája, és új állítása az új médiatörvény szövegének közreadása, parlamenti elfogadása és a köztársasági elnök által történt aláírása óta. Mindenki kifogásol, rosszall, szigorúan néz ránk, állítja a hazai sajtó terjedelemben, tőkében, hangerőben nagyobbik fele. Tekintélyes vagy hirtelen tekintélyesnek nyilvánított nyugati lapok aggódnak a magyar sajtószabadságért, a demokráciáért, és első vagy másodvonalbeli nyugati kormányférfiak fejezik ki fenntartásaikat a magyar eljárások diktatórikus volta iránt, és egyes magyarországi nagyvállalatok külföldi anyacégei folyamodnak az EU-hoz a magyar kormány intézkedései elleni védelemért. Egyeduralkodói magatartást látnak kialakulni. Az idegen nagyvállalatok is a demokráciát féltik, nem az extraprofitjukat. Körbe vagyunk zárva. Egyedül vagyunk, mert Orbán autoriter. Kilöket bennünket az európai népek öleléséből, óbégatja a magyar sajtó fentebb jellemzett része. Úgy is mondhatnánk, kilöknek bennünket a kisdedóvóból, amelyben eddig minden játékunkat elvették a nagyobbak, viszont az óvó néni mindig megsimogatott bennünket, hogy oly szépen, oly hangtalanul tűrtük ezt. A tényt azonban, hogy mindent elvettek tőlünk, azt is, amit alázatosan, Károlyi Mihály-módra odaadtunk, meg azt is, amit csak vonakodva, ezek a körülzártságot hirdetők azonban ezt nem említik.
Az ügylet hamissága könnyen átlátható. Hazudnak, nem vagyunk körülzárva. A sajtóművelet szervezettségét és alattomosságát már nehezebb elemezni és bizonyítani. A szervezés ugyanis a hamis történelem talaján történik, begyakorlottan, titkos ösvényeken, sokszor titkos-szolgálatiakon, évtizedes tapasztalatokkal, sőt adott esetekben évezredes rutinnal.
Minden mai küzdelemnek van előzője, mintája, természetesen fenyegetése is.
Ez a hálózat 1989-90-91-ben már dolgozott, amikor a nemzeti-népi hatalomátvételt akarta megakadályozni.
És akkor is célt ért. Megtörtént az a privatizáció, amelynek folyományaként ma a nagyvállalatok Brüsszelben panaszkodnak. Akkor minden sikerült a hálózatnak, és a magyarságot megverték egy hálózati csatatéren. Sok népi elem elkallódott, megkeseredett. Mindenki emlékszik rá. A támadás akkor sokkal tömegesebb, fedezettebb volt, és a Nyugat-imádattal jól meghintett magyar talajon meleg magágyakra talált. A tömeg gyarapodni akart, és elszegényedett. Most, húsz év tapasztalatai után vergődéses a dolog. A Nyugat már semmilyen értelemben nem példakép, nem eszmény, hanem csak vonzó munkahely a nagyobb fizetései miatt, ennélfogva az onnan ide irányított sajtószabadság-óvások, intések süket fülekre találnak. Akkor az Antall-kormánynak nagy gondot okoztak, mert maga a kormány tele volt tűzdelve olyan átmentett káderekkel, akik kívánták is, hogy nagy gondot okozzanak, és azért is, mert voltak komoly bankgaranciái, valamint kormányfedezetei az üzeneteknek. A gyakorlat ugyanez volt: vészjelzés Pestről – sikoly Nyugaton, és a sikoly felerősítése szintén itthon. Az ismétlőfegyverként való üzemmódot már akkor is alkalmazták. Szünet nélkül lőttek az Antall-kormányra és persze a mögötte álló népi erőkre, szélsőségesekre. Volt taxisblokád, Surányi-ügy, Göncz-purparlé, Charta, médiaháború, volt pokoli hangzavar és lett belőle Horn-kormány és kiárusítás.
Ma sokkal gyengébbek. Ott van mögöttük a Lehmann and Lehmann bankház bukása, azaz egy válság ténye, nyomora, az egész nyugati világra ráboruló árnyéka, amelyet, ha általuk kiprovokáltnak és szándékolt öncsődnek tekintünk is, mégiscsak csőd, és ott van mögötte három borzalmas, értelmetlen háború, az iraki, az afganisztáni és a gázai, amelyet a művelt Nyugat már csak erkölcsi önfeladással tud megemészteni. Ebben a helyzetben, amikor szükségképpen nyugati, háborús cenzúra működik, nagyon nehéz magasztos elvvé felfújni annak a sajtónak a szabadságát, amely hallgat ezeknek a háborúknak az értelmetlenségéről. A liberális tévék a hamis történelmet és a jelent is meghamisítva közlik, a sokkal kisebb tömeghatású napi- és hetilapok pedig megengedhetnek maguknak igazmondást, leleplezést. Azért, hogy a háttérhatalom hivatkozhasson rájuk, mint a sajtószabadság tényeire.
A CNN amerikai hírtelevízió annak idején élőben közvetítette az iraki háború egy részét. Ameddig szenzáció volt. Láttuk a sarkon beforduló bombákat, hallottunk az iraki légelhárítás légtér-ellenőrzésének teljes megbénításáról, de azt, hogy a háborúnak nem volt oka, és amit oknak feltüntettek, az hazugság volt – nem voltak tömegpusztító fegyverek Irakban –, azt nem, később sem. Az már nem volt hír.
A mai világ egyetlen imperialista gyalázatáról, egyetlen valódi képtelenségéről nem beszél, nem ír, nem közvetít semmit a szabad sajtó. Amikor valaki ezek felé a jelenségek, embertelenségek felé közelít, rögvest ráfogják, hogy összeesküvés- elmélet rabja.
A sajtószabadság tekintetében éppen fordított a helyzet, mint ahogy azt a sajtószabadság mai felkentjei állítják. Ők, a hálózatba szervezettek, a külföld beavatkozásáért sírók, fejüket a Soros Alapítvány falába verdesők szeretnék fenntartani a hamis történelmet – az extraprofitért. Semmi másról nincs szó. A további tetszés szerinti hazudozás, félrevezetés, elhallgatás, csúsztatás, a káosz sajtószabadsága az extraprofit kinyerésének alapfeltétele.
Az ő sajtószabadságuk egy-egy célra szervezett, a kiválasztás és kiképzés monopóliumát bíró, és szigorú megbízhatósági tesztek alapján működő szerkesztőség teljes függetlenségét jelenti. Mitől is? Hát a nép akaratától és a nemzeti lét kötelező fegyelmétől, s ennyire tragikusan kiszolgáltatott nép esetében a megmaradás feltételeitől. Az ő szerkesztőségi, saját sajtószabadságuk, akármi és akárki is a tényleges fenntartó, csak a hálózatnak tartozik szolgálattal, csak ennek tartozik megfelelni. A hálózat őstípusa, amelybe ezen magyarországi sajtótermékek, tévék tartoznak, a Rothschild bankház eredeti hálózata, amely ma is működik.
A liberálisok továbbra is hazudni akarnak, nekik a hazudozás szabadsága a szabadság.
Attól félnek, hogy mit és hogyan hazudjanak, ha nincs bent a fülük a tanácsteremben? Amellett ők, akár fiatalok, akár idősek, egyszerűen nem is képesek másra, mint a jól bebiflázott hamis történelem tanait, történelmi ferdítéseit, hírben, hírcsoportosításban, elhallgatásban, pesti viccben és durva káromkodásban, lélekrombolásban előadni. Nekik a nyolcvan, kilencvenéves pesti kabaré felszínessége, pesti szlengje kell, a röhögtetés gatyaletolással, és politikai ártás, egyoldalúság, s mindenekelőtt a nemzetellenesség.
Sajnos az új médiatörvény szövegéből, irányából egyelőre nem olvasható ki, hogy határozottan fel akarná számolni a hamis történelem terjesztésének talmi sajtószabadságát. Mert ha a Magyarországon működő kereskedelmi tévékre és az internet-oldalakra meg mindenféle újabb fórumokra nem vonatkozik a hamis történelem terjesztésének tilalma és az igazmondásra törekvés, akkor a hamis történelem ömlenye még az eddiginél is jobban elborítja majd a magyar társadalmat. Mert a hálózat a maga által kitalált fenyegetettségben újjáépíti magát, és a sírásával, az üres lapjaival, a nemzetközi óbégatással eléri, hogy a tengerentúlról, vagy akárhonnan még több pénzt töltsenek bele. S ha a hamis történelem orgánumaiban jobban lehet keresni ezután is, akkor hiába a sok testület, hatóság, a médiatörvény marad, a hamis történelmet pedig éneklik, költik, hazudják tovább.
(Magyar Fórum, 2011. január)
