Gróf nagyapponyi Apponyi Albert 1846. május 29-én született Bécsben. Aulikus – királyhű, a Habsburg dinasztiát támogató – arisztokrata családból származott. Édesapja Apponyi György gróf, édesanyja Sztáray Júlia grófnő volt. Középiskolai tanulmányait a jezsuita rend kalksburgi intézetében végezte, majd bécsi és pesti egyetemen tanult állam- és jogtudományt. 1868 és 1870 között tanulmányutat tett Nyugat-Európában.
Apponyi Albert 1872-től 1875-ig a Deák-párt képviselője, majd a konzervatív ellenzék tagja volt. 1878-tól az Egyesült Ellenzék, 1892-től a Nemzeti Párt meghatározó politikusa, majd vezére lett. 1881-től haláláig a jászberényi országgyűlési választókerületet képviselte a magyar parlamentben. Az 1880-as évek végén feladva ókonzervatív nézeteit és a kiegyezésben (1867) megfogalmazott nemzeti jogok érvényre juttatását vette programjába, s követelte a hadsereg magyar vezényleti nyelvét, támogatta az agráriusok gazdasági követeléseit és a védővámok bevezetését.
Az 1890-es években egyik elindítója volt az állam és egyház szétválasztását hozó egyházpolitikai harcoknak, a kötelező állami anyakönyvezést (azaz a kizárólagos jogi érvényű polgári házasságkötést) azonban már nem fogadta el. 1898–99-ben neki és politikai mozgalmának meghatározó szerepe volt a báró Bánffy Dezső vezette kormány megbuktatásában. Apponyi ezután pártjával együtt belépett a Szabadelvű Pártba, s 1901-től két évig a képviselőház elnöke volt. 1903-ban a katonai kérdésben tartott, házszabály-ellenes „zsebkendő-szavazás” után kilépett a kormánypártból, s újjászervezte a Nemzeti Pártot.
1904-ben Apponyi Albert híveivel a Függetlenségi és 48-as Párthoz csatlakozott. A szabadelvű kormánypárt 1905. évi választási veresége után pedig az alkotmányos nemzeti ellenállás mellé állt, s bírálta báró Fejérváry Géza törvénytelenül kinevezett „darabontkormányt”. 1906. április 8. és 1910. január 17. között Wekerle Sándor – az első polgári származású magyar miniszterelnök – koalíciós kormányában vallás- és közoktatásügyi minisztereként ingyenes elemi iskolai oktatást vezetett be és fölemelte a tanítók fizetését.
1907-ben a nemzetiségi iskolákban tanuló nem magyar anyanyelvű gyerekeknek a magyar nyelv alapszintű ismeretének négy év alatti elsajátítását írta elő (lex Apponyi). 1909-ben a Függetlenségi és 48-as Párt kettészakadásakor a Kossuth Ferenc vezette konzervatívabb szárnyhoz csatlakozott, majd Kossuth Ferenc 1914-ben bekövetkezett halála után az újraegyesült párt elnöke lett. Az első világháború elején nemzeti összefogásra szólított föl, 1916-tól azonban már támadta gróf Tisza Istvánt és kormányát. Követelte az általános választójog bevezetését. 1917. június 15-től 1918. május 8-ig ismét vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. 1918 októberében visszavonult, 1919-ben a Tanácsköztársaság idején a csehszlovákok által megszállt eberhardi birtokán élt. 1919 végén Huszár Károly miniszterelnök Apponyi Albertet nevezte ki a magyar küldöttség vezetőjévé a trianoni béketárgyalásokon. Három nyelven elmondott, még ellenfelei által is kiemelkedő szónoki teljesítményként értékelt 1920. január 16-i beszédében történeti és jogi érvekkel, s a bolsevizmus elleni harcra hivatkozva próbálta meg a történelmi Magyarország integritását megvédeni a békekonferencián. 1920. február 15-én ő vette át Neuilly-ben a békediktátumot, majd az egész küldöttség lemondott, s a szerződést Benárd Ágoston miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írta alá. 1920-tól Apponyi a nemzetgyűlésben a párton kívüli legitimista ellenzék egyik vezetője lett, de gróf Bethlen István miniszterelnök fokozatosan marginalizálta, majd háttérbe szorította a népszerű, királypárti politikust, aki ezután inkább külpolitikával foglalkozott. 1922-ben a nemzetgyűlés korelnöke volt, 1923-tól Magyarország fődelegátusa lett a Népszövetségben, revíziót és népszavazást követelt a vegyes lakosságú területeken. Apponyi 1898-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1908-tól igazgatósági tagja, 1893-tól a Kisfaludy Társaság tagja, 1920-tól a Szent István Akadémia elnöke volt. 1921-ben az aranygyapjas rend lovagja lett. Apponyi halálakor a magyar kormány fődelegátusaként dolgozott a genfi székhelyű Népszövetségben. Apponyi Albert 1933. február 7-én hunyt el Genfben.
1933. február 8-án délután öt és hat óra között szállították át Apponyi testét a genfi törvényszéki bonctani intézetből a Szent József templomba, ahol hármas koporsóba helyezték. „A legbelső koporsó fenyőfából van, a középső koporsó ólom, a legkülső pedig gyönyörű munkájú mahagóni fából van.” Lippay Imre, a Nemzeti Újság tudósítója kiemelte, hogy az elhunyt „mellén az Aranygyapjas-rend kicsinyített másolata tündöklik felénk. És a koporsót átöleli a címeres magyar zászló mindent átfogó szimbolikus melegsége.”
Habsburg Ottó is megjelent a gróf ravatalánál. A svájci hatóságok eltekintettek a jogszabálytól, amely szerint Habsburg nem léphet be az ország területére, s néhány óra alatt beutazási engedélyt adtak „Ottó királynak”, aki a korabeli hírlapok tudósításai szerint nagy és belső tanácsadóját gyászolta Apponyiban.
1933. február 10-én délelőtt tíz órakor tartották a gyászszertartást a genfi Szent József templomban. A misét Besson, Genf, Lausanne és Freiburg püspöke – az egyik tudósítás szerint Petit helyettes freiburgi püspök Lachenal kanonok és Schöbel plébános segédletével – mutatta be. A holttestet szállító vasúti kocsi délután két óra huszonhét perckor gördült ki a genfi állomásról. A bécsi pályaudvaron a magyar követség csöndes megemlékezéssel fogadta a diplomata gróf földi maradványait.
1933. február 11-én Wilhelm Miklas osztrák államfő Attnang-Puchheim állomásán megkoszorúzta Apponyi koporsóját és imádkozott érte. Délután fél négykor Bécs – Apponyi Albert szülővárosa – Westbahnhofján volt a szerelvény, rajta a gyászoló családdal. A kalksburgi jezsuita gimnázium és a bécsi Pazmaneum (ennek a két oktatási intézménynek diákja volt Apponyi) növendékei mellett a bécsi magyar követség minden munkatársa – élükön Nelky Jenő követtel –, valamint Engelbert Dollffuss szövetségi kancellár és Peter külügyi főtitkár is tiszteletét tette az ideiglenes ravatalnál.
Hat óra huszonöt perckor érkezett meg a szerelvény a trianoni Magyarország nyugati határához, Hegyeshalomra. Itt GyőrMoson-Pozsony k. e. e. (közigazgatásilag egyelőre egyesített) vármegye részéről Nagy Pál főispán és Skultéty Miklós alispán jelent meg. A katolikus egyházat Peér Leó csornai premontrei perjel, Ipoly Ágoston teológiai tanár és a magyaróvári piarista iskola tanulói – Mátray János igazgató vezetésével – képviselték. Az állomáson Szontagh Jenő felsőházi tag mondott beszédet.
Fél nyolckor már Győrött volt az Apponyi holttestét szállító vonat. Höfer Vilmos helyettes polgármester rövid gyászbeszéde alatt a vasútállomáson és a sínek mellett cserkészek álltak sorfalat. Komáromban Csukás István főjegyző emlékezett meg Apponyiról, Bicskén pedig Grieger Miklós országgyűlési képviselő szónokolt a nagy halott érdemeiről. Este kilenckor futott be keleti pályaudvarra a „hatalmas svájci termes vagon, SBB 18825. számú, amelynek leólmozott ajtaját nagy zöld fenyőgallyakból összeállított kereszt takarja.” Itt Mészáros János érseki helynök két pap segédletével szentelte meg a koporsót. Huszár Aladár főpolgármester pedig beszédet mondott.
A koporsót a Rákóczi úton, az Andrássy úton és az Alkotmány utcán keresztül autós menet vitte végig a fővároson a parlament kupolacsarnokáig. A ravatalt ez alkalommal is Mészáros János érseki helynök szentelte be. Utána tizenkét szociális nővér imádkozott és virrasztott a halott mellett, a parlamenti őrség tagjai pedig egész éjjel díszőrséget álltak a ravatalnál.
Több százezer – bizonyos sajtótudósítások szerint több mint félmillió – ember tette tiszteletét Apponyi Albert ravatalánál. 1933. február 12-én vasárnap a tevékeny legitimista politikát folytató gróf Mikes János szombathelyi püspök mondott rekviemet a Szent István bazilikában Apponyi lelki üdvéért. Február 13-án, hétfőn a józsefvárosi Krisztus király plébániatemplomban Vargyas Tivadar plébános, a sárvári plébániatemplomban Huszár Mihály apátplébános mutatott be szentmisét. Ugyancsak hétfőn a szombathelyi egyházmegye valamennyi templomában misét tartottak Apponyi Albertre emlékezve.
1933. február 13-án délelőtt a felsőház rendkívüli ülést tartott, amelyen Apponyi Albert emlékét jegyzőkönyvben örökítették meg.
Apponyi temetése napján, 1933. február 14-én Hóman Bálint kultuszminiszter rendeletére valamennyi magyar oktatási intézményben tanítási szünet volt (és a temetést követő napon az egyik tanórán ünnepi megemlékezésben méltatták az elhunyt politikust). Délelőtt tíz órakor vette kezdetét a temetés a parlament kupolacsarnokában. A koporsót Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek szentelte be.
Gyászbeszédet Gömbös Gyula miniszterelnök mondott, amelyben megfogalmazta, hogy Apponyi a trianoni békediktátum (1920) után nem volt más, mint „vándora, apostola és fáklyavivője a magyar igazságnak” a nemzetközi diplomáciában. „Össze tudtad egyeztetni a dinasztia és a nemzet érdekeit, őszinte szószólója voltál a magyar ügynek és ha kellett, síkraszálltál a nemzeti önállóságunkat célzó küzdelmünkben a nemzetért. Küzdöttél a nagy monarchiáért, de gondolatvilágod tengelyében mindig az öncélú magyar gondolat lebegett. Magyar voltál, remekbe foglalt magyar. Küzdöttél és szenvedtél ezért a nemzetért, bizonyára Te is odavarázsoltad a magyar égboltra az álmok álmát, az erős Magyarországot és a világháború után velünk együtt Te sem érted ezt meg, vándora lettél tehát a magyar gondolatnak, vándora, apostola és fáklyavivője a magyar igazságnak.”
11 órakor halottas kocsira tették a koporsót, és a gyászmenet elindult. Ennek élén haladt a hazai vezető elit egésze: a díszesen faragott hatlovas halottaskocsi (a kocsi ma a Fiumei úti Sírkertben tekinthető meg) előtt lovas rendőrök, iskolai küldöttek, bajtársi egyesületek, egyéb intézmények küldöttei, koszorúskocsi, rendőrzenekar, keresztvivők, Mikes János szombathelyi püspök papi asszisztenciájával és rendjelvivőkkel menetelt, a halottaskocsi után a gyászoló család, Horthy Miklós kormányzó, majd világi és egyházi előkelőségek, politikusok, nemzetközi diplomaták sora, utánuk haladt a tömeg; a menetet lovas díszszázad zárta le. Jászberény 250 fős küldöttsége magával hozta a Lehel-kürtöt is.
A gyászmenet a Kossuth térről indulva a Rudolf rakparton és a Ferenc József téren keresztül haladva jutott el a Lánchídra, majd a budai oldalon a Clark Ádám téren, a Hunyadi János úton, a Dísz téren és a Tárnok utcán át érkezett meg a koronázó főtemplomhoz, amelynek kriptájában végső nyugalomra helyezték Apponyi Albertet. A temetési szertartást Mikes János gróf szombathelyi püspök végezte.
Herczeg Ferenc író, politikus, a Magyar Revíziós Liga elnöke Apponyi Albert halálakor írta az elhunyt politikusról. „Született vezér volt, vérbeli arisztokrata, talán korunk utolsó igazi mágnása, de osztályának fogyatkozásai nélkül, olyan nemes veretű, hogy magához vonzotta és meghódította a demokráciát is. Egész életét a nemzetének áldozta. Végül felajánlotta utolsó értékét is: aggkorának nyugalmát. Mikor télvíz idején, nyolcvanhat éves korában, nagy útra kelt az ország szolgálatában: úgy ment a fáradalmak és veszedelmek elé, mint a katona a tűzvonalba. Gyönyörű élete a kötelességtudásban telt el; a vége a hős halála volt.”
Apponyi Albert utolsó akarata az volt, akkor vigyék haza Éberhardra, ha az újra magyar föld lesz. Az első bécsi döntés után visszacsatolták Éberhardot Magyarországhoz. A gróf hamvait 1942-ben helyezték végső nyugalomra Éberhardon.
