Az éjjel soha nem érhet véget!
„Képzelt levél a magyar válogatott labdarúgóknak
Kedves Magyar Válogatott Labdarúgók!
Minden magyar számára örömteli volt látni azt a kiváló teljesítményt, amelyet az elmúlt közel két évben, Marco Rossi szövetségi kapitány irányítása alatt nyújtottatok. Vártunk arra, hogy újra ne csak játékosaink, hanem csapatunk, újra ne csak egyéni teljesítményeink, hanem válogattunk is legyen. Mára álmunk valóra vált. Lehet, hogy túlzás, de egyre többször érzem, hogy elhivatottságotokkal, javuló teljesítményetekkel végre a magyar lelemény is visszaköltözött a futballpályákra – ennél nagyobb büszkeséget pedig egyetlen magyar szurkoló sem érezhet. Köszönöm Nektek!
Ma este újabb megmérettetés vár rátok. A jövő héten kezdődő Európa Bajnokság előtt Írország válogatottjával szemben kell helytállnotok. Minden ilyen alkalom tudásotokat teszi próbára, minden megszerzett tapasztalat segít a későbbi jó szereplésben.
De van itt egy olyan jelenség, amely nem sportszakmai, de még csak nem is szurkolói kérdés. A térségünk válogatottjain egyre nagyobb a nyomás, hogy a mérkőzések előtt (a nyugati országok válogatottjaihoz hasonlóan) térdeléssel fejezzék ki kiállásukat a rasszizmussal szemben. Természetesen a rasszizmus minden formája elítélendő, ugyanakkor magyarként egyet kell értenem a Magyar Labdarúgó Szövetség azon döntésével, hogy a magyar válogatott egyetlen meccse előtt sem gyakorolja majd a térdelés gesztusát. Ugyanakkor – úgy vélem – fontos beszélnünk arról, hogy miért helyes ez a döntés. Legalább három okom van rá, hogy így gondoljam. Engedelmetekkel ezt ebben a formában meg is osztom veletek.
Egyrészt azért, mert a térdelés »hagyománya« az Amerikai Egyesült Államokból, azon belül is a BLM-mozgalomból ered. A BLM (Black Lives Matter) alapvetően polgárjogi szervezet, s ha valóban csak ennyi lenne, nem is lenne vele probléma. Csakhogy a BLM egyben szélsőségesen egalitárius, közkeletű megfogalmazásban forradalmi marxista elveket vall. Csak hab a tortán, hogy a szervezet vezetői amerikai fehér középosztályt megszégyenítő életszínvonalat értek el a marxista elvek propagálásával. Érvelhet valaki úgy, hogy a térdelés gesztusával ő csak a rasszizmus ellen foglal állást, de bármennyire is másként szeretnénk gondolni, a politikai véleménynyilvánítás ilyen formája csomagban hordozza az üzeneteket. Azaz az térdelés nemcsak a faji alapú megkülönböztetéssel szembeni állásfoglalást, hanem a kapcsolt ideológia, azaz a forradalmi marxizmus elfogadását is jelenti. Sajnos napjaink leegyszerűsített politikai üzenetvállalásai lehetetlenné teszik cizellált vélemények kifejtését. Lehetetlen is elvárni egy sportolótól, hogy meccs előtt árnyaltan nyilvánítson véleményt a világ dolgairól, hiszen alapvetően a munkáját végezni érkezik a stadionba. S ezzel el is érkeztünk második érvemhez.
Mi, az egykori szovjet érdekszférába tartozó országok polgárai, ha már néhányan csak szüleink visszaemlékezésein és történelmi ismereteinken keresztül is, de ismerjük azokat az időket, amikor az elvárt politikai véleménynyilvánítás a hétköznapok része volt. »Szabadság, Elvtársak!« kifejezéssel köszönni az ötvenes években nemcsak egyszerű köznapi gesztus volt, hanem a rendszer melletti kiállást is jelezte. Ha így köszönt valaki, akkor lényegében egy szóban felmondta az állampárt hivatalos ideológiáját. Ha valaki másképp köszönt, könnyen gyanús elemmé válhatott. Mindez apróságnak tűnik, pedig a hasonló jelenségek mutatják meg igazán, mitől is totális egy diktatúra. Hiszen az európai politikatörténet nagy vívmánya a közszféra és a privát szféra szétválasztása. Míg a középkorban – elnagyolva jellemezve a helyzetet – a teljes közszféra az uralkodó személyes territóriuma volt, addig a polgárosodás elhozta az államhatalomtól elválasztott közösségi szférát s az állampolgárok ettől elválaszott privát szféráit. Azaz ebben a berendezkedésben az állam és polgárok privát szférája között létrejövő közösségi tér szolgál politikai csatározásokra és véleménynyilvánításra, míg a polgárok privát szférájában senki nem várja el a közéleti állásfoglalások megtételét, s ha mégis történik ilyen, azt nem kísérheti retorzió. Nem csoda, hogy a totalitárius diktatúrák épp ezt a privát szférát igyekeztek minél inkább átpolitizálni, s a legszemélyesebb cselekvést is politikai állásfoglalássá transzformálni. Így lett a »Jó napot kívánok!«-ból »Szabadság, Elvtársak!«, a Fradiból Kinizsi, s sokak munkahelye politikai színezetű elnevezést kapott (Vörös Csillag Traktorgyár, Vörös Október Ruhagyár stb.).
Nyugaton nem történt ilyesmi a XX. században, éppen ezért meglepő, hogy az ottani közéleti szereplők most önként számolják fel a privát szférát. Ha egy haladó szellemű nagyvállalat felvállal egy politikai (vagy ahogy ők hívják, társadalmi) ügyet, akkor annak szimbólumát termékeiben is elhelyezi. Így s végül hétköznapi privát viszonyainkban, vásárlásaink során vagy szórakozás közben akarva-akaratlanul is politikai véleményt nyilvánítunk. (Gondoljunk csak arra az őrületre az elmúlt időszakból, amikor a leghíresebb kólagyártó multinacionális vállalat a termékei fogyasztása révén egy megosztó társadalmi kérdésben kívánt állásfoglalást kicsikarni a fogyasztókból. Mindeközben pedig az társadalmi kérdésben másként gondolkodók a kólafajta – ami egyébként szerintem a legfinomabb – blokkolására akarták a velük egyetértőket rábírni.)
Sajnos azt kell mondanom, hogy ugyanez logika vezérli a BLM-térdelés gesztusát is. Hiszen az az elvárás fogalmazódik meg a sportolók irányában, hogy munkájuk közben politikai véleményt is nyilvánítsanak, egy egyébként kifejezetten markáns gesztussal, a testtartás tudatos megváltoztatásával. Ugye, hogy milyen rosszul hangzik? Faramuci módon azt is mondhatnám, hogy »a legrosszabb vészkorszakot idézi«. S nemcsak a futballszövetségek és klubok várják el a politikai véleménynyilvánítást, hanem a BLM-ügyét számos, egyébként termelési módszereiben jogosan kritizálható, emberi és munkavállalói jogokat gyakran semmibe vevő multinacionális vállalat is felkarolta. Mennyire álságos mindez? Miközben egész egyszerűen lassan éppúgy nem lehet kikerülni a mozgalmat, mint ahogy annak idején nem lehetett nem észrevenni a vörös csillagot az Országház épületének tetején.
Közép-európaiként, diktatúrát megélt nemzet polgáraként egyszerűen nem lehet támogatni ezt a mögöttünk hagyott időket idéző gyakorlatot!
Harmadik érvem, hogy a térdelés lényegében »rakománykultusz«. Ezt a kifejezést arra használják, amikor valaki külsőségeiben utánoz egy cselekvést anélkül, hogy annak belső tartalma hiteles vagy valódi lenne. Ez kifejezetten gyarmati jelenség. Eredetileg Óceánia szigetein alakult ki a második világháború után, amikor a helyi lakosok fából eszkábált repülőkkel utánozni kezdték a korábban a térségben állomásozó amerikai hadsereget annak reményében, hogy így a hadsereg ellátmányának és életmódjának tartozékai, a kóla, a chips, bizonyos használati tárgyak és egyéb élvezeti cikkek az ő hétköznapjaikba is visszatérnek. Természetesen a nyugati ember ilyen formai utánzása semmilyen hatást nem ért el. A helyiek hiába játszották el szertartásosan az amerikai hadsereg mindennapjait, az utánzás nem hozott érdemi változást az életükben.
A BLM-térdelés azért »rakománykultusz«, mert bár formálisan a nyugati embert utánozza, hiányzik a cselekvés kulturális kontextusa. A BLM-térdelés ugyanis sajátosan a nyugati államokban létező problémára adott reakció. A gyarmatbirodalmak fenntartása és a rabszolgakereskedelem ott olyan gyakorlat volt, amely számos atrocitással jár együtt. De ez a gyarmati és rabszolgatartó múlt ismeretlen Közép-Európában! Szinte ironikus, de a térdelés gesztusának átvétele éppenséggel öngyarmatosítás. Ha pedig a nyugati államok ilyen elvárással fordulnak a közép-európai államok felé, akkor pontosan azt a gyakorlatot folytatják, amelyet meghaladni és megtagadni akarnak. Ehelyett csak »megszüntetve megőrzik« azt!
Régióink államai saját történelemmel, kultúrával és szokásokkal büszkélkedhetnek. Ezek között kimagasló értékeket találunk, s persze itt is bőven nyílik tér és igény a múlt feldolgozására. A XIX. századi nemzetiségi eszmélés után a XX. század helyenként egyoldalú, helyenként kölcsönös atrocitásokkal tűzdelt történelme, az etnikai és vallási alapú üldözések jelentik a mi feldolgozatlan múltunkat. Ugyanakkor nem lehet elhallgatni, hogy a nehéz múlt egy jelentős része épp a nyugati nagyhatalmak által az etnikai és kulturális sajátosságra teljesen érzéketlen módon meghúzott határok következménye. Ez a gyakorlat ugyanúgy máig ráveti a bélyegét az egykori afrikai és közel-keleti gyarmatokra, ahol számos konfliktus a mai napig részben vagy egészben épp erre a gyakorlatra vezethető vissza.
Ha valóban enyhíteni szeretnénk a múlt sebein, elsősorban itt kell megtennünk azt, Közép-Európában. Ehhez nincs szükség teátrális gesztusokra. Épp ellenkezőleg! Olyan világot kell építenünk, amelyben nemtől, származástól és világnézettől függetlenül mindenki előrébb juthat, amelyben mindenki megválogathatja a véleménynyilvánítás helyét és módját, amelyben tisztelik a privát szférát, és nem ismétlik meg a XX. század hibáit. Ebben nem segít minket mások utánzása, mert ehhez a feladathoz nem meghajlított, hanem épp egyenes térd és hát kell!
Mindezek miatt vélem úgy, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség helyes döntést hozott a térdelés elutasításával. Hiszen a labdarúgás mindenféle külön gesztus nélkül is kifejezetten az esélyegyenlőség sportja. Nem számít a bőrszín vagy a származás, csak a teljesítmény. A magyar válogatott pedig egy kifejezetten sokszínű, befogadó közeg. Úgy lehet igazán előrevinni az egyenlőség és elfogadás ügyét, ha jól végzitek a rátok bízott feladatot, és eredményesen szerepeltek a meccseken.
Bízom abban, hogy soraim megértésre találnak köztetek, labdarúgók között is, s ebben a kérdésben ki tud alakulni egy pártpolitikai logikán túlmutató nemzeti egyetértés.
A ma esti mérkőzéshez és az EB-szerepléshez sok sikert kívánok.
Az éjjel soha nem érhet véget!
Üdvözlettel,
Orbán Balázs
