A magyarság a megmaradás vagy nemzetként való megszűnés kierkegaard-i léthelyzete előtt áll. Az egzisztencialista filozófia koppenhágai őse a tizenkilencedik század közepén elsősorban a saját döntési lehetőségeit vizsgálva írta meg Vagy-vagy című filozófiai művét s természetesen eszébe sem jutott, hogy egy egész nemzet és egy ősi nemzeti kultúra is kerülhet ebbe a léthelyzetbe, a „lenni vagy nem lenni” hamleti kérdése elé érkezve. Mi, magyarok most, azt hiszem, hosszú szenvedéstörténetünk végén, akár tetszik, akár nem, akár felfogható és leírható ez filozófiai és történelmi eszközökkel, akár nem, egyetemesen ez elé a végső vagy-vagy elé kerültünk. Kierkegaard élt és alkotott, amikor szabadságharcunkat leverték, s már nem élt, amikor kiegyeztünk a szabadságharcunkat letörő hatalommal, s utána elindultunk egy számunkra sok eredményt és sok betegességet és idegenséget hozó korszakba, amelynek végén az első világháborút megvívó hatalmak egyik tényezőjeként, a háborút elveszítve országunkat feldarabolták és megcsonkították. Előtte azonban a nemzeti összetartás meglazulása következtében uralomra került az országban egy idegen eszméket és célokat szolgáló kommunista bűnbanda, Kun Béla, Szamuely Tibor, Korvin Ottó és harminckét népbiztostársuk. Csak ezek eltávolítása után kezdődhetett meg a magyarság saját élete a saját hazájában, de ettől kezdve a magyarságot kordában tartandó népként tartja számon a liberális Nyugatot uralma alatt tartó internacionalizmus.
A csonka országban a magyar élni akarás sok visszásság között újra életet teremtett, de a felvirágzást és a társadalmi kiegyenlítődést újra egy elvesztett háború békéje döntötte romba. Moszkvából hazatérve újra a kommunista bűnbanda került uralomra. Hazánk, népünk, egész egzisztenciánk egy keleti nagyhatalom őrlőfogai közé került s ebből egy újabb szabadságharccal sem tudtunk megszabadulni. Mégis, nemzetünk borzalmasan fogyatkozva és elzüllve megérte a nagyhatalmak újabb világfelosztását, amelyet Közép-Európában rendszerváltásoknak neveztek el, s húsz év múlva mi, magyarok ennek újra legnagyobb kárvallottjai lettünk. Mert a mi alapkérdésünk megint más volt, mint a környező nemzeteké. El tudjuk-e távolítani a 19-es bűnbanda kései utódait a korrumpálás lehetőségéből. Ki tudjuk-e vetni a magyar szellemet és kereszténységet gyűlölő elemeket állásaikból, a hatalomból és a minden fölött való uralkodásból, vagy sem?
Távlati céljaik nincsenek a balliberálisoknak, illetve távlati céljuk is csak a rombolás.
Az MSZP programja most csak rombolásból, rablásból, zavarkeltésből áll.
A nemzeti oldal választási győzelmének minél kisebb arányúvá tétele a céljuk, a kommunista aknamunka demokratikus színekben való folytatásának megtartása. Bajnai csak abban az értelemben válságkezelő, hogy feladata a korábbi években elkövetett rablások, törvénytelen lenyúlások szálainak elvarrása. Iratmegsemmisítés.
Az MSZP-nek eszébe sem jut távlati célokat, országépítő javaslatokat megfogalmazni, újításokat bevezetni. Kísérletezni? Ugyan miért? Ha felmutat valamit, az csak tüneti kezelés. A legelemibb takarékossági, közegészségügyi, oktatási elképzeléseket sem tudja megvalósítani, amit ma kihirdet, azt holnap visszaszívja és aztán nem tesz semmit. Ha most tárgyilagosan megvizsgálná egy kívülálló szervezet a magyar állam és a Gyurcsány–Bajnai-kormány működését, egy felbomlófélben lévő állam, egy zűrzavarba süppedt társadalom és egy agonizálás képét tárhatná a világ elé.
Az MSZP zavarkeltő, nemzetellenes programjának azonban van egy alrendszere és ez a Jobbik. Ez a médialétesítmény arra van beállítva, hogy azt a radikalizmust és álradikalizmust, amit az MSZP ki sem mondhat és el sem gondolhat, állandóan felmutassa. Valójában semmilyen programja nincs, különösen távlatos jövőképpel nem rendelkezik, ellenben ellensége és ellenségképe mindig van és mindig ordít. A Jobbik követeléseit, lózungjait az MSZP-ben, a nagy médiumok szerkesztőségeiben és a titkosszolgálatokban állították össze. A Jobbik szónokai és harsány, többnyire volt kommunistákból, vagy volt kommunista szavazókból álló tábora fel van hatalmazva, hogy teli szájjal szidalmazza az MSZP-t. A tagság még arra is, hogy esetenként durván zsidózzon, internetes sajtója pedig le likudnyikozza Orbán Viktort.
Az összemosó kampányolás nem új keletű. Tanítják a politológiai iskolákban. Úgyszólván az egész rendszerváltás ideje alatt alkalmazták. Hatásos. Leminősítem Gyurcsányt, Bajnait, de megállapítom, hogy Orbán sem különb. Gyurcsányról és Bajnairól viselt dolgaik miatt ez már köztudott, Orbánnak viszont sokat árt.
A tahóban, aki ezt hallja, kialakul, hogy ő maga a legkülönb és az ő vezérei szentek. Ha nincs elit, akkor mindenkiből lehet minden, és ha az egész politikai elit rothadt, mindegy, hogy melyik rothadtat választom.
A valósághoz ennek természetesen vajmi köze sincs. A Fidesz négy évig volt kormányon és ez alatt még ha akart volna sem tudott volna annyi kárt tenni, annyit lopni, rombolni, mint az MSZP–SZDSZ a Horn-kormánnyal együtt 12 év alatt. A Fidesz és az MSZP–SZDSZ között csillagászati különbség van, amelyet egy fiatal, állítólag jobboldali társaságnak, amilyennek a Jobbik hirdeti magát, észre kellene vennie. Azért nem veszik észre, mert ezt a parancsot kapták. A hálót, amiben vergődünk, a Jobbik nem szaggatja szét, hanem szövi.
Tény az, hogy a magyar keresztény oldal ébred és távlatos terveket állít szembe a rombolás programjaival, acsarkodásaival. Az új Magyarország tehát roppant nehéz körülmények között, de reménykedve és elszánásokkal, végre-valahára kifejeződő akaratokkal indul. A liberális piacgazdaság összeomlása, a globalista erőszak lelepleződése, a hazug mítoszok korszakának vége a felszabadulás élményével tölti el a felébredő nemzettudatokat. Tudjuk, látjuk, mennyi talmiság, léhaság és gazemberség vesz még körül bennünket, lesz még sok gondunk, bajunk a rombolás programjával indulókkal, az ötszázalékos törpe kisebbség program nélküli nagyszájúival, de végre látjuk, hogy fordult egyet a csillagóra. Most a gondolkodó, becsületes, tevékeny, bensőleg szabad és bátor emberek kora köszönt ránk. Sok-sok küzdelemmel, fájdalmas veszteségekkel és vérrel, verítékkel, de mégiscsak a mi saját időnk jön el végre.
