Az idegen, az elütő kultúra embere, színes vagy nem színes bőrű embere követelni hamar megtanul. És egyre növekvő tömegével szétfeszíti az európai nemzetek hagyományos, évezredes kereteit, kultúráját.
A nyugati ember, a nyugati társadalom vagy visszatér az édesanya és a szerelem költészetben, zenében, filozófiában és történelemben megalkotott örök alakjához, jelentéséhez és parancsához vagy elpusztul.
A régebben a Meleg Büszkeség Napjának nevezett, s ma egyszerűen melegfelvonulásként számon tartott cirkusz egyre nagyobb média hátszelet és egyre drágább rendőri biztosítást kap. Az eseménynek az arra kijelölt médiumokban utóélete van és a melegfelvonulás ügye, illetve az ellene való tiltakozás nemzetközi fedezetet is kap. Eggyel több olyan napja van ennek a városnak, amikor lezárások, kordonok akadályozzák az élet természetes folyását. Most ráadásul több nyugati nagykövet melegpárti nyilatkozatokat engedett meg magának és az úgynevezett „másság” önmutogatását a szabadság és a demokrácia ügyének tüntette fel, az ellene megnyilvánuló ellenszenvet és annak esetleges kitöréseit pedig szélsőségesnek minősítette. A rendőri biztosítás és a fél város bekordonozása, megszállása több tízmillió forintba került. A balliberális pártok vezető férfijai leteszik a garast a melegek mellett. Állítólag ingyen. Ezt azonban kevesen hiszik el.
A meleg-ügynek semmi köze sincs a demokráciához, a szabadsághoz, a jogállamhoz és az egyén szabad döntéshez, amellyel akár milyen életvitelt, nemi megnyilvánulást, betegességet vagy természetességet választ magának, s még ahhoz sem, amire rákényszerül. A meleg ügynek semmi köze nincs a szabadságjogokhoz. Ha nincs törvény, amely tiltja és bünteti az egyneműek egymás-kielégítését, együttélését, akkor a szabadság kérdése meg van oldva. Ha egy nem termékeny és ennélfogva a társadalom, a nemzet, az életadó és az életet fenntartó közösség számára előnytelen életforma nincs büntetve, nincs külön adóztatva és el van tűrve, akkor az tulajdonképpen kedvezményezve van. Különösen súlyosan esik a latba ez egy annyira fogyatkozó, kihalás szélén tántorgó nemzet kötelékében, mint a jelenlegi magyar társadalom. Itt bizony a nagy áldozatokat vállaló önfenntartásban, fajfenntartásban így-úgy résztvevő közösség elvárhatná az ebből kivonulóktól, a csak maguknak élőktől, hogy valami módon járuljanak hozzá a fajfenntartáshoz. Mert a terméketlen életformák elterjedésével előállhat az a helyzet, hogy nem lesz munkáskéz, amely előállítsa nekik a másság kiéléséhez szükséges alapvető eszközöket, vagy nem lesz, aki kigyógyítsa őket az aidsből. A másság nagyarányú elterjedése az emberiség kihalásához vezetne.
Előáll azonban közvetlenebb vészhelyzet is. A másságnak ezt a terméketlen formáját eltűrő társadalmakban: a fogyás következtében előálló, egészségtelen népkeveredés. Nem tudom, mennyire van kimutatva a terméketlen másság miatti születésszám apadás, de kétségtelen létezik ilyen összefüggés. A kevés őshonos népbeli gyermeket idegen kultúrák ember behozatalából kell pótolni ezekben a társadalmakban és elsősorban a nagyvárosokban. A jövevény idegensége, kultúra nem értése addig, amíg a bevándorolt a betanított munkát végzi alig ütközik ki, de még második vagy harmadik nemzedékben is érezhető, hogy mennyire rombol a kultúrától való idegenség. A kétkezi bevándorolt az új hely, az európai kultúra szabadságát és szabadosságát élvezni. Felelőssége, kötődése, asszimilációs hajlama alig van. Amikor nincs mögötte a pallér és a bérelszámoló azt az életet éli, amelyikből állítólag elmenekült. Az idegen, az elütő kultúra embere, színes vagy nem színes bőrű embere követelni hamar megtanul. És egyre növekvő tömegével szétfeszíti az európai nemzetek hagyományos, évezredes kereteit, kultúráját.
A magyarság természetesen nem a melegség miatt fog kihalni, ha kihal. A természet erősebb. A hím és nőstényoroszlánra, a bikára és tehénre, a trubadúrra és várkisasszonyra, Csokonaira és Lillájára osztott rend erősebb és kibírja ezt az időszaki és gerjesztett „másság-válságot”. Itt pedig, Budapesten, a világválság jelenlegi kicsi, de nagyon büdös válsággócában a meleg-ügy mindenestül a Bajnai Gordon féle válságkezelés része. Itt, ebben a városban, amely alatt megáll a fúrópajzs, amelyben a főpolgármesteri hivatal perverzitása minden nemi perverzitást felülmúl, ott úgy kell egy meleg-kordon, egy útlezárás, mint…- nem, ide most nem írhatom le, hogy mint egy falat kenyér, mert a kenyér szent. Az örök Isten termékenységi teremtménye. Tehát azt írom, hogy ide úgy kell a meleg-botrány, mint egy SZDSZ-MDF paktum.
Ez egy provokáció. Mutassuk hát be, hogy milyen bőgatyás elemek, milyen ordas pofák gyűlölik, átkozzák a szép meleg lányokat és pacákokat, és mennyire maradi ez az egész magyar társadalom, amikor nem követi a nagy nyugati fővárosokat a melegünnep elviselésében. A tízmilliós Londonban több százezres a meleg buli és mindenki tűri. A matróz, a dokkmunkás, a lord, a királynő, a hercegek és Wall Street is. Az angolok szeretnek gúnyt űzni magukból, mert így van rájuk vevő. Berlinben egy kicsit más a helyzet. Németország megszállt ország. Ott tudják, hogy a másság tiltása részükről félig-meddig holocaust tagadásnak is minősülhetne, ezért inkább kipróbálják ezt is. Mindezt a nagyköveti másság pártolást idéző orgánumok persze nem mondják. De nekünk semmi közünk hozzá, hogy melyik nagykövet – lélekben – miért fekszik le a melegek előtt. Azt azért ne állítsák, hogy ez a nyugati kultúra vívmánya. Mert ez nem az, hanem a nyugati kultúra beteges elferdülése, netán vége, amit nem szabad követnünk. Mi elégedjünk meg William Shakespeareval, akinek egyes szonettjeiben fel-felcsillan valami másság-sugárzás, mint mondják a vájtfülűbbek, mi azonban elégedjünk meg a „Rómeó és Júliával” vagy a „Szentiván éji álom”-mal, a szerelem kiáradásának nyugati csúcsteljesítményeivel. És ugyan mit kell nekünk eltűrnünk a magyarhoz közelálló nyelven és hangzásban elmondott nyafogásokból, amikor Szabó Lőrinc magyarul írta meg az „A huszonhatodik év” szonettjeit, már, hogy a szonetteknél maradjunk, ami szintén nyugati versforma. És az a nagykövet úr, akiből kipréseltek valami meleg-mellettiséget, kevés zenei mondatra emlékszik a nyugati zeneirodalom klasszikusainak alkotásaiból.
Már van meleg büszkeség. És amilyen mértékben nő a melegek büszkesége, ugyanolyan mértékben csökken a szerelmes nők, az anyák és a csecsemőjüket szoptató nők, édesanyák megbecsülése. Akik ezeket az alattomos lélekrombolásokat szervezik, és vezénylik, el akarják juttatni a magyarságot a válaszútig, amelynek csak egyik irányában áll ott fenn, felmagasodva a kereszt és az édesanya. Csakhogy az édesanyának nincs alternatívája. A nyugati ember, a nyugati társadalom vagy visszatér az édesanya és a szerelem költészetben, zenében, filozófiában és történelemben megalkotott örök alakjához, jelentéséhez és parancsához vagy elpusztul.
