Ha 1956-ról esik szó, nekem elsőre a Corvin közi Pongrátz Gergely jut az eszembe. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerhettem, egy hosszú estén át beszélgethettem vele, hallgathattam őt. Egy ünnepségen találkoztunk 1990-ben. Jean-Pierre Pedrazzini mártír fotóriporter márványtábláját avatták fel a Köztársaság téri pártháznál. Kollégámtól tudtam meg, hogy a legelső „pesti srác”, az Amerikából hazatért Pongrátz Gergely is ott van a közönség soraiban. Kézszorítására ma is tisztán emlékszem, meg arra, hogy megjegyezte, bátor vagyok, amiért meg mertem szólítani, hiszen engem, mint újságírót, biztosan figyelnek. (Visszatekintve azokra az évekre, akár igaza is lehetett.) Bajusz – így hívták egykori bajtársai – pár nap múlva már nálunk, Mátyásföldön mesélt a szabadságharcról. Az a harmincegy év előtti szenvedélyes történelemóra mélyen bennem maradt.
Néhány morzsáját most összeszedtem, kicsit kusza lesz, mint maga ötvenhat.
„Harmincnégy éve mentem el itthonról, ha maradok, a legelsők között akasztanak fel. […] Jöhettem volna már a nagy újratemetésre is, átjött értem Arizonába a New York-i konzul, erősen győzködött, hogy induljak, én viszont azt mondtam: a kommunistákat nélkülem is el tudják temetni, ahhoz én nem kellek. Majd akkor jövök, ha a kivégzett bajtársaim is megkapják a tisztességet. […] Azon döbbenek meg, hogy itt ötvenhat kapcsán minden Nagy Imréék körül forog, minden róluk szól, mintha ők csinálták volna a forradalmat. Ez egyszerűen nem igaz! Engem nem lúgozott át a Kádár-világ, tudom, mit beszélek. Ravasz kommunisták öltöztek át reformerekké. Azok, akik »már akkor is megmondták«… Föl kellene végre ébredni! Ha Nagy Imrén múlt volna, egészen másképp alakul minden. Ő fékezni akarta a tömeget, meg akart maradni a kommunizmus keretei között, csak kicsit szelídebben, kesztyűsebb kézzel. Ám képtelen volt feltartóztatni az eseményeket, akkora volt az utca nyomása. Irányítani akart, de már csak sodródni tudott. Nem állt félre, mert azt a kommunizmus elárulásának tartotta volna. Úgy gondolta, akkor teszi a legtöbbet, ha ott marad féknek a hatalomban. […] Maléter? Ő az első napokban még közénk lövetett. Ha győzött volna a forradalom, mi biztosan bíróság elé állítjuk. […] Nagy Imre »a forradalom miniszterelnöke«? Ugyan! Mindössze miniszterelnök a forradalom idején. A kettő nem ugyanaz. Október huszonharmadikán ő volt kéznél, ő volt a »jó kommunista«… Rákosinál, Gerőnél feltétlenül jobb volt. Jellemző, hogy 23-án este a Parlament ablakából úgy szólította meg a tömeget, hogy »Elvtársak!« Még utolsó rádióbeszédében, november negyedikének hajnalán is hazudott. Csapataink harcban állnak, füllentette, aztán embereivel [köztük a 19-es katonatizedelő Lukács Gyuri bácsival – P. Gy.] a jugoszláv nagykövetségre pucolt. […] Ötvenhatot, a forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok. […] Amikor jött az orosz invázió, a Szabad Európa éjjel-nappal buzdított, tartsunk ki, jönnek az ENSZ-csapatok, az amerikaiak – persze nem jöttek, magunkra hagytak. Csak mi, pesti srácok álltunk a tankok elé…”
1991 nyarán, amikor kivonultak a megszállók, a kiürült mátyásföldi laktanya néhány épületébe egykori ötvenhatosok költöztek. A régi pesti srácok. Miért éppen ide? Ők úgy mondták: megmutatni, hogy győztek. Ráncos, idős emberekből állt a csapat, legtöbbjük hosszú éveket töltött börtönben. Ha a forradalomról beszélgettem velük, a szemük megfényesedett, volt, aki elsírta magát. (Egyikükkel szoros barátságba keveredtem. Csoszor Endre, a „Csoszi” tizenhárom évet ült, cellatársainak nagyobbik fele bitón végezte. Mikor róluk beszélt, mindig megfogta a karomat: – Tudod, milyen hangja volt a cellaajtónak hajnalban, amikor jöttek valakiért?)
Itt, a visszafoglalt orosz laktanyában találkoztam utoljára Bajusszal, a legelső pesti sráccal.
– Ha majd mi is elmegyünk, ne oltsátok le utánunk a villanyt – mondta tréfás szomorúsággal.
2005 májusában a kiskunmajsai ’56-os múzeum udvarán vitte el a szíve.
Forrás: MNO
