1956. november 4-én a szovjet tankhadosztályok hadműveletével harmadszor is bevégződésre ítéltetett a magyar történelem. Az első ilyen végzést 1920. június 4-én a Trianon palotában hirdették ki az I. világháborúban győztes nagyhatalmak. A már létező Szovjet - Oroszország ebben még nem vett részt, mert a saját bajaival és polgárháborújával volt elfoglalva, ámde Magyarország elítéléséhez mégis nagyban hozzájárult, hogy 1919-ben egy maroknyi zsidó kommunista rohamcsapat szovjet kommunista rendszert, bolsevik fiókot nyitott hazánkban és 133 napra terrorba és vérbe borította az országot. A második végzés 1945-ben született, amikor Sztalin vörös hadserege megszállta és megbecstelenítette az országot és hazahozta a ‘19 után hozzá menekült és egy kicsit megtizedelt és megfegyelmezett társaságot, Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Révai József négyes fogatát, akik még az itthoni kommunisták egyes elemeit is félretolták és a szovjet zsarnokság legdurvább formáját vezették be.
A Rákosi-korszak nemzet- és népfelszámoló zsarnokságával szemben a magyarság néma ellenállásba menekült és szerveződött, mégpedig a török időkben, valamint a kuruc korban megtanult „csakazért sem” belső szolidaritásával. Amint a nemzetközi helyzet lehetővé tette, amint az elnyomó szovjet hatalom megingott, a környező népek hasonló megmozdulásain felbuzdulva mindent felszabadító forradalomba és szabadságharcba hevítette magát. Az 1956-os szabadságharc a magyarság utolsó nagy életmegnyilvánulása, élni akarásának vulkanikus fellobbanása volt. November 4-e tragédiája az, hogy ezt az élni akarást taposták el a szovjet tankok – nyugati jóváhagyással.
A magyar történelem ekkor megint befejeződni látszott. Ismét került egy garnitúra nemzetellenes kommunista, bolsevik, volt ávós és magyar hazaáruló, akikből az elnyomó rendszer kiépíthette szervezeteit, állambiztonságát, történelemhamisító iskolarendszerét, idegenszerű kultúráját és mindenekelőtt a falut, a parasztságot megszüntető, megnyomorító gépezetét. A fejsze a gyökerekre vettetett. Soha előtte a magyar tragédiák során annyi fiatal férfit, munkást, nőt és gyermeket, parasztot, bányászt és értelmiségit ártatlanul be nem börtönöztek, ki nem végeztek, mint a Kádárék bosszúállásának első éveiben. A tragédiában külön tragédia volt, hogy a Kádár–Aczél-rendszer borzalmasan hosszúra nyúlt és minden színeváltozásával, látszólagos könnyítésével, gulyáskommunizmusnak nevezett módszerével is rombolt, züllesztett, mélyebb, körmönfontabb szolgaságba taposta a népet. Amit netán adott a szájnak és a gyomornak, azt elvette a nemzeti öntudattól, az isteni rendeltetéstől, az igényességtől és összegezve: a lélektől. Gonosz, magyarellenes, keresztényellenes, bornírt és kontraszelekciós rendszer volt. A magyarság mégis túlélte, de annak a szabadságigénynek, amely ötvenhat ifjúságát a terekre vitte és fegyvert adott a kezébe, már alig maradt nyoma.
A rendszerváltásnak, illetve a rendszerváltás lehetőségének ennélfogva a szabadságigény és a nemzeti öntudat feltámasztásával, a nemzeti függetlenség készségeinek, elemeinek kulturális, lélekben való felkeltésével kellett volna kezdődnie. Csakhogy a maga átmentéséről gondoskodni tudó régi rezsim és a Nyugaton működő magyarellenes szövetségek, pénzügyi hatalmasságok, a New York-i kirendeltség éppen ezt nem akarta, éppen ettől tartott a legjobban.
