Ha a liberalizmus csak a másságnak, a melegeknek és a bevándorlóknak tud több demokráciát, érvényesülést teremteni vagy ígérni, akkor halott.
A demokrácia pedig a Gyurcsány-féléknél elvesztette minden értékét, mert nincs. A terminológia nagyszótárának legfőbb szócikkei: demokrácia, liberalizmus, nacionalizmus, szociális igazság, magyarság, mielőtt kimondanák, már a szájukban szétfoszlanak.
Érvénytelenek.
A rendszerváltáskor a liberális állam, az SZDSZ és az MSZP egy többé-kevésbé érvényes uralkodó terminológiát tudhatott magáénak, az MDF és a nemzeti jobboldal pedig szembe kellett nézzen azzal a feladattal, hogy egy új meghatározástant, egy új érvényes, és széles körben elfogadott politikai és közéleti, az élet minden területére kiterjedő megállapításokból álló rendszert építsen fel. A küzdelem egyenlőtlen volt. A nemzeti oldal igen nagy része is a régi terminológia hatása alatt állt, annak foglya volt. A sajtó, a rádió és a televízió túlnyomó része is a liberális oldal birtokában és felügyelete alatt állott, és éberen őrködött azon, hogy az új meghatározások, ha megszületnek is, ne váljanak széles körben ismertté és elfogadottá. Olykor a megfélemlítéstől és a sajtóterrortól, az egzisztenciális fenyegetőzéstől sem riadtak vissza, ha egy-egy számukra veszélyesnek látszó értékelés, tétel, meghatározás felütötte a fejét. Mindezt saját példámon is tapasztaltam.
A régi terminológia annak idején erőszakosan és rendőrileg is védett elemeit, mint a proletárdiktatúrát, a népköztársaságot, a proletár internacionalizmust, a Szovjetunió iránti hódolatot, a Párt mindenhatóságába vetett hitet feladták, avagy inkább sorsára hagyták, de ezzel együtt nagyobb erővel védték a demokrácia eszméjét, mint a sajátjukat, a fajgyűlölet tilalmát, a másság tiszteletét – „az idegen szép” –, a kisebbségek védelmét, és fokozott erővel támadták a nacionalizmust, a sovinizmust, a radikalizmust és a több alakban megnyilvánuló türelmetlenséget, ugyanakkor sajátjukként védték a toleranciát. Mindez rejtve, alattomosan, a régi terminológia továbbélését jelentette. A nacionalizmus tilalmát, valamint az antiszemitizmusét, amelyek már a Kádár– Aczél-korszakban is a legfőbb fenyegető eszközök voltak a kezükben minden, elsősorban értelmiségi megnyilvánulással szemben, amelytől a hatalmukat okkal vagy ok nélkül féltették, a képtelenségig felerősítették.
Mivel betiltani már semmit nem tudtak, arról gondoskodtak, hogy a nacionalistának nyilvánított versek, drámák, gondolatok pénzhiány miatt ne jelenjenek meg. Mintha semmi más veszély nem is fenyegetné a rendszerváltás felé araszolgató magyar társadalmat, mint a nacionalizmus. Európa, amely felé kezdettől haladtunk, és amelybe naiv jó szándékkal bele akartunk tagozódni, nem tűri el ennek a nacionalizmusnak a jelenlétét, sőt ezért ha kell, büntet is.
A nacionalizmus feltámadása egy évtizedek óta elnyomott, függetlenségétől megfosztott nemzetben az önvédelem és a megújulás elemeit is tartalmazhatta. A társadalomban nem volt a legcsekélyebb készség, kívánság, főként akarat sem, hogy visszaállítsa a zsidóüldözést és a nacionalizmusnak azokat a formáit, amelyek megvetéssel képesek sújtani más népeket. A liberálisok ezért kénytelenek voltak már az első időkben felállítani olyan különítményeket, amelyekre rá lehet húzni a nyilasok jelvényeit. A műnyilasokat ők vonultatták, masíroztatták Budapest utcáin, és nyilast játszó ügynökeik beférkőztek sok egészen más szándékú hazafias szervezetbe és ott hangadókká váltak. Mindez a terminológiai hatalom megtartása érdekében történt. Ezt a módszert egészen a legutóbbi időkig gyakorolták és gyakorolják, lásd: Bácsfi Diana.
Mindazonáltal támadásaikat a nemzet ellen siker koronázta, a terminológia a kezükben maradt, s a pénzhatalom is mindenkor készen állt arra, hogy az új terminológiát teremtőket kiéheztesse, eszköztelenítse, a sajtó pedig arra, hogy a magyar kezdeményezőket ledorongolja. Az MDF négy év utáni vereségében is elsősorban az játszott szerepet, hogy a háborút a terminológia frontján elvesztette.
Mert gyáva volt és megalkuvó.
Amikor az első nagy ütközet a terminológia frontján e sorok írója és a liberális sajtó – majd világsajtó – között lezajlott, azaz 1990. január 14-e után, amikor is Ébresztő magyarok című jegyzetem a Vasárnapi Újságban elhangzott, az MDF elhagyott és elárult engem. Ebben a jegyzetben a „jönnek a Kun Bélák, jönnek az új Lenin-fiúk” figyelmeztetést fogalmaztam meg, és ezt a liberális sajtó természetesen antiszemitizmusra fordította le, s több kötetnyi, összesen több mint 250 cikkből, glosszából, ledorongolásból álló lövéssel, szőnyegbombázással támadta. Miért? Mert az uralkodó terminológia egyik alapelemét, az 1919-es Tanácsköztársaságot nem az utána következő fehérterror minden ok-okozati összefüggését figyelmen kívül hagyva, pusztán ez utóbbi elítélésével mutattam be, hanem a saját maga borzalmas voltában mertem megmutatni, mégpedig egy aktuális küzdelem, a rendszerváltásért folyó küzdelem gyújtópontjába helyezve. Az MDF kierőszakolta azt a nyilatkozatot, hogy ez a háromflekkes jegyzet csak írói munkásságom része és nem a politikaié. Nem igaz, elsősorban politikai munkásságom része volt.
A felszólamlásnak azonban eredménye is volt. Megkezdődött a harc a terminológiáért. Nem is felül, hanem alul. Kicsiny helyi lapok, vidéki szervezetek, pártgyülekezetek kezdtek el új, nacionalista elveket hangoztatni, kopjafákat állítani, emléknapokon bátran felszólalni és elkülönülni. Megsokasodott a gulag-irodalom, a málenkij robotra való emlékezés, elkezdték vetíteni Sára Sándor Don-kanyar filmjét most már bővebb részletekben, és ha kis mértékben is, felnyílt a zsilip.
Igaz, a Horn-kormány idején sikerült majdnem teljesen visszanyomni mindent és az iskolákba sem kézbesítették ki az új terminológia szótárát, „szaknévsorát”.
A magyarországi liberalizmusnak terminológiai hatalmával együtt kitelt az ideje. Meg csak egy újabb paktum menthetné őket, most tehát a nemzeti radikalizmusnak az a feladata, hogy ezt ne engedje bekövetkezni, és adja meg ennek a terminológiai hatalomnak a kegyelemdöfést.
Az új terminológiát azonban nekünk még meg kell teremtenünk és érvényt is kell szereznünk neki. Mindenekelőtt magyar iskolákat kell teremtenünk.
Ahogy a Bocskai-himnuszban áll:
Gyakran könyörögjünk
Vitéz módon éljünk,
Országvesztőket rontsunk,
Szegény, szép hazánkért
Magyar koronánkért
Ideje vagdalkoznunk.
