Nemzetbiztonsági kockázatot jelent-e az ellenzék?
Nos. Igen
De, ettől még Kövér László NEM EZT mondta!
A címet mi adtuk a cikknek, azonban az írás a Mandineren jelent meg.
Lássuk akkor, mi is történt.
Kövér László mondott egy beszédet, nem most, még tavaly februárban. Valamiért most került elő.
A titkosszolgálatiaknak elmondott beszédében felvázolta, hogy az ország végletesen megosztott, egymást kizáró világmagyarázatok mentén szerveződik, nagyjából arról beszélve, hogy
van egy patrióta-szuverenista, és egy globalista-nyugatos vonulat, amely legkevesebb száz éve kettészakítja az országot.
Kövér beszédének vonatkozó részletei így hangoznak szóról szóra:
„Nem szeretnék a mai találkozónkon ünneprontó módon beleragadni az aktuálpolitika mocsarába, de ki kell mondanom, hogy a magyar politikai osztálynak nincs egységes állam- és nemzetértelmezése, hanem alapvetően két – egymást gyakorlatilag kizáró – állam- és nemzetkép létezik a magyar politikán belül.
Nem az elmúlt tíz vagy harminc évben gyökereznek ennek okai, hanem időben jóval messzebb nyúlnak vissza. Azonban a történelmi okok részletes kifejtése meghaladná az én ünnepi beszédem időkeretét, ezért azt javaslom, itt és most fogadjuk el tényként, adottságként mindazt, amivel sajnos magunk is mindannyian szembesülhetünk.
A magyar politikai osztály egyik része önrendelkező államban és öntudatos nemzetben gondolkodik, ilyenben hisz és ilyenért dolgozik, a politika másik része pedig az önfeladó állam és önmarcangoló nemzet politikai hagyományának jegyében cselekszik.
Tisztelt Kollégák!
Én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot fenyegeti.”
Még egyszer:
„Én ezt a politikai helyzetet tartom a legveszélyesebb nemzetbiztonsági kockázatnak, amely Magyarországot fenyegeti.”
Vagyis nem azt mondta, hogy az „ellenzék” jelent nemzetbiztonsági kockázatot, ahogy egyes médiumokban megjelent címadások állítani próbálják, hanem „a politikai helyzet”, „az egységes állam- és nemzetértelmezés” hiánya, a megosztottság.
Nyilván nem marad kívülálló Kövér: elmondja, hogy ő az előbbi értékrendet vallja, mert véleménye szerint az utóbbi hívei az ország nehéz helyzetét katasztrófába fordító antantbarát Károlyi-kormány pacifista hadügyminiszteréhez méltó linderbélai örökséget vallják magukénak, amely a nemzeti érdekek, a haza érdeke fölé helyezi a mozgalmi érdekeket (ez pedig a megemlített példa háttere); ezzel szemben sorolja a patrióták eredményeit, az ünnepi beszédekre jellemző pátosszal, majd rátér a titkosszolgálati munka jellegének megváltozására, kimondatlanul a nagy technológiai mamutvállaltok és pénzügyi érdekcsoportok által jelentett új fenyegetésekre célozva.
Még egy bővített mondat volt, amikor arról beszélt, hogy a politikai oldal egyik (értelemszerűen a baloldali, liberális) része „az európai uniós és NATO-tagságunkban az elődeik által több, mint száz éve megkezdett, s általuk is immár harminc éve folytatott osztályharc internacionalista segítséggel történő, számukra kedvező lezárásának lehetőségét látják”.
Ez természetesen markáns politikai kinyilatkoztatás, amivel lehet egyetérteni meg visszautasítani (amit az egyik oldal a legtermészetesebb normának gondol, az a másik számára erőszakos beavatkozás, simán elképzelhető, hogy például a Momentum vagy a DK politikusai tényleg azt gondolják, hogy a nagyobb jó érdekében érdemes az EU mellé állni a magyar kormánnyal szemben). Ugyanakkor
azt is mondja:
„Az önök szakmájában a lojalitás nem eszmei nézetazonosságot kell jelentsen a politika képviselőinek egyik vagy másik táborával”.
És pont, megköszön, elköszön, függöny le.
Imígyen a Telex, az Index, a HVG és a 444 címadását (s persze a tökegyforma címekre óramű pontossággal következő összellenzéki hiriget) nehéz másnak nevezni, mint hazug hangulatkeltésnek – ráadásul az olvasó megtévesztve kattintva várja a nagy botrányt, mert az tényleg kellemetlen lenne, ha igaz lenne
Erre gyakorlatilag ugyanazt hallja Kövértől, mint amit Tölgyessy Péter volt SZDSZ-elnök egy könyvbemutatón a minap mondott az ország megosztottságáról, a baloldal és a nyugat – a kommunista diktatúra első két évtizedét leszámítva – százéves összefonódásairól.
Azt is hozzá lehet tenni nyugodtan, hogy a világ összes félperiferiális országában körülbelül ugyanez a leosztás – developmentalista, önstigmatizáló-önkolonializáló, nyugatorentált oldal versus szuverenista, patrióta, esetenként nacionalista oldal, ezek helyzettől függően mérsékelt vagy szélsőséges verziói.
Ebből új „köteles beszédet” kreálni már csak ezért sem fog sikerülni,
cserébe legalább azokhoz is elvitte a házelnök gondolatait, akik amúgy valószínűleg berzenkedve vagy ásítva kattintottak volna tovább, ha csak simán kiteszi valaki ezt a szöveget az internetre.
Ami a sajtó vélt hatalomellenőrző szerepét illeti, nos, utálok magamtól idézni, mert annak mindig van egy amolyan csípőre tett kezű szomszédnénis ugyemegmondtam-jellege, de tartok tőle, ez itt most elkerülhetetlen lesz:
„Bátor, fegyelmezett, felismeri a valós fenyegetést és a szükséges mértékben fellép ellene – ilyen a jó őrkutya a szakirodalom szerint. Szegény Béci, aki az iparvasút melletti „kertváros” rozsdás kerítésekkel határolt telkén cibálja kurtára fogott láncát, ennek éppen az ellentéte: nem tudjuk, elkapná-e a betörőt, ha erre járna; de abban biztosak lehetünk, hogyha végigzörget egy száraz falevelet az utcában a szél, Béci csaknem epilepsziás rohamot kap, úgy csahol, vicsorog, közben forog a saját tengelye körül.
Watchdog, azaz őrkutya. A sajtó funkciójának egyik értelmezése szerint a média őrkutyaként őrködik közérdek fölött, elsősorban a hatalmat gyakorlók dolgait tárva a nyilvánosság elé. Jelen állapotában a magyar média egy tekintélyes részére azonban inkább Béci viselkedésmintái jellemzőek, semmint egy jól képzett őrkutyáé, és azt sem tudni, hogy évszázados, de minimum három évtizedes traumatizáltságában tényleg azt hiszi, hogy a falevél is az életére tör, vagy megszokásból, netán unalomból rendez cirkuszt ilyenkor, esetleg saját szerepének fontosságát akarja bizonyítani maga, a gazdája vagy az utca többi ebe előtt.”
Egy szóval: vihar a biliben.
És két kínzó kérdés marad a végére: vajon hogyan került ki ez a beszéd az illetékes körökön kívülre – és a történtek hogyan rímelnek Kövér fenti gondolatsorára?
Forrás: Mandiner
