Valamikor, a zsiványbecsület klasszikus idejében néhány szabályt soha nem hágtak át az érintettek. Faluhelyen sokszor csak lábba szúrtak a bálban, felsőtestre soha, a halálos balesettől így védték áldozatukat és magukat is. A budapesti Csikágóban, ahol százhúsz éve sem éppen úriemberek tűztek össze, mindig alapnak számított, hogy elölről támadjanak, hogy az illető meg tudja védeni magát. Még az albánok becsületkódexében is szerepel egy olyan kitétel, hogy malomzúgás mellett nem szabad vérbosszút végrehajtani, hiszen nem hallani az érkező hangját, ezért felkészületlen az áldozat. Mindig elölről, mindig ugyanannyian – valahol itt kezdődik az, amit bunyóban, összetűzésben, de nyilván az élet valamennyi kérdésében szem előtt tart, aki nem becstelen gazember.
Nos, az „antifasiszták” mindig hátulról támadnak, ahogyan ezt megtapasztalhattuk most is. Vagy féltucatnyian rontottak rá a védtelen áldozatra, aki nem ártott nekik, nem provokálta őket, de a munkásmozgalmi hagyományok szellemében hátulról le lehet ütni, aztán nagy bátran megrugdosni, véresre verni. Mind ott voltak, igen, a hatvankilós kis emberkezdemények között fiúcskák, lányocskák egyaránt, vérbeli „antifasiszták”, aki tömegben támadnak, hátulról, aljas módon.
Minden elismerésem azoknak a magyar embereknek, akik ezt a németországi és hazai hulladéktelepet nem takarították ki órákon belül ebből az országból. Azért tartom elismerésre méltónak, merthogy a cél eredetileg éppen ez lett volna. Hogy az „antifasiszták” ellen fellépjenek a „fasiszták”, aztán a nagy világlapokban újra elsírhassák, micsoda állapotok uralkodnak nálunk. Így azonban folyik a rendőrségi eljárás, örömmel konstatáljuk, hogy az elkövetők egy része máris kézre került. Reméljük, méltó büntetést szenvednek el majd azért, amit védtelen áldozatukkal tettek.
Figyelemre méltó az eset azért is, mert a nyugat-európai exportterrorizmus ezennel megérkezett hazánkba. Persze nem az iszlamista, hanem a baloldali változat. A szóban forgó ifjú forradalmárok nyilván megszokták, hogy a német rendőrség otthon szépen eltűri, hogy ők viperákkal marxizálják a másként gondolkodókat. Azt remélik, hogy Magyarországon is eljátszhatják ezt a dedós egyszeregyet, hogy végre elhisszük róluk, hogy ők valakik, hogy a hülye kendőik mögött valódi ellenfelet sejtünk majd.
Hát ez nem éppen így lesz. Ebben az országban ugyanis rend van. A törvénynek, normalitásnak, emberi minimumnak közösen szerzünk érvényt. Akinek nem tetszik, még hazafuthat, ha pedig itt született, akkor csatlakozhat nyugati elvtársaihoz. Menjen oda, ahol szabadabb számukra a légkör, és talán nem állítják őket bíróság elé azért, mert hátulról támadnak. Magyarországon másképp élünk. Az efféle brutalitás nem ijeszt meg bennünket, de világosan eligazít arra nézve, hogy pontosan milyen elintézési módja van annak, amikor valakik orvul ránk rontanak.
Mi, Kelet-Közép-Európában nem tűrjük el a nemzetközi barbarizmust. Ismerjük jól, pont elég volt belőle. Pontosan tudjuk azt is, mit kell tenni ellene: szemből fogadni a csapást, aztán érvényesíteni a fölényünket.
Felhívom a figyelmét továbbá Ungváry Krisztián történésznek és az összes fanyalgónak – akik időről időre telesírják a közvéleményt, hogy így a kitörés, úgy a nácizmus –, hogy valójában most is a nemzetközi és hazai baloldal támadt a védtelenre. Nem a nemzeti radikálisok, nem a magyar gyerekek. Erről is illene majd pár szót szólni, ha már hátulról írogatnak hazug cikkeket a múltról, de még véletlenül sem kérnek elnézést azért, amit a jelenben ők is jócskán előidéztek.
Szentesi Zöldi László írása megjelent a Magyar Nemzetben
