A magyar udvar már 1525-ben értesült a készülődő török támadásról. A király ugyan utasítást adott ki, hogy fel kell készülni a török támadásra, de nem volt elég pénz a védelem megerősítésére. Tomori hiába kért pénzt a katonáinak nem kapott, visszatérve délvidéki seregeihez pedig a végvári kapitányok sorban adták be lemondásukat.
Ez a helyzet sem hozott változást a magyar rendek hozzáállásában, mivel a következő országgyűléssel voltak elfoglalva, nem a török veszély elhárításával. Az országgyűlés vége felé hoztak először határozatot a védelem megerősítésével kapcsolatban, a hadiadó szedéséről és a nemesek kötelező katonaállításáról 1525-ben.
A védelmi intézkedések végrehajtásához azonban nem volt elég pénz, így II. Lajos segítséget kért más európai uralkodóktól és a pápától is. V. Károly és Habsburg Ferdinánd nem adott semmilyen segítséget sem, a pápa és VIII. Henrik aranya pedig későn érkezett. A pápai nuncius szerint 1526 telén a magyar sereg felkészültsége siralmas volt, a török támadás eredményessége már ekkor biztos volt.
A szultán serege június 30-ra elérte Nándorfehérvárt, majd több kisebb végvár elfoglalása után átkelt a Dunán. A magyar sereg nem indult el ellene, mivel a királynak nem volt pénze a hadba vonulásra, kölcsönt nem kapott, a főurak pedig a királyra vártak. Egyedül Tomori Pál tartózkodott a közelben, akinek a saját, kb. 1500 fős seregével viszont esélye sem volt a török túlerővel szemben, így kénytelen volt megvárni a magyar fősereget.
A király végül július 20-án elindult Budáról, miután Szapolyai Jánoshoz futárt küldött támogatásért. A csapatai lassan haladtak. Útközben kb. 12 ezer főt tudott összeszedni, aminek jelentős részét a pápai nuncius által toborzott külföldi, cseh, olasz, német zsoldosok adták. Őket a pápa fizette.
Augusztus 16-án a király Szapolyai Györgyöt és Tomori Pált nevezte ki a sereg vezetőjének. A csata helyszínének Mohácsot jelölték ki, de több csapat is még úton volt a király táborába. A királyi sereg augusztus 14-én indult el Tolnáról Mohácsra, ahová augusztus 24-én érkeztek meg. A törökök és a magyarok között csak a Karasica-patak mocsarai voltak, az előcsatározások már ekkor elkezdődtek. A patak átjáróit nem védték a magyarok. A törökök augusztus 28-án átkeltek a patakon és másnapra parancsot adott I. Szulejmán a támadásra.
A magyar sereg augusztus 29-re 20-25 ezer főt számlálhatott, aminek a nagy része zsoldos gyalogság volt. A horvát, a cseh és a Szapolyai vezette erdélyi hadak még nem voltak itt. A török sereg kb. 60 ezer fő lehetetett.
A mohács melletti sík terepet a magyarok választották ki. A magyar táborban többen is meg akarták várni Szapolyait, valamint a horvát és a cseh csapatokat, akik már nem voltak messze, de Tomori a csata mellett döntött. Valószínű, hogy a török lovasok miatt nem tudtak volna visszavonulni és megvárni a hiányzó seregeket, illetve minél messzebb akarták megvívni az ütközetet Budától. A magyar sereg már hajnalban két harcvonalba fejlődött, széleken a lovasság, középen a főleg zsoldosok alkotta gyalogság volt.
A magyar sereget igyekeztek minél jobban széthúzni, ezzel akarták elkerülni a körbezárás veszélyét. A második harcrendet a nemesi bandériumok alkották, ennek a létszáma jóval kisebb volt ez első harcvonalnál. Ők voltak a tartalék haderő. A király testőrségét kb. 1000 nehézlovas alkotta gyalogosokkal és könnyűlovassággal.
A haderő felállításával kapcsolatban több probléma is volt. Ha az első vonal vereséget szenved, akkor a második vonalat könnyebb bekeríteni, illetve a hadsereget is nagyon korán állították fel, mivel a csata csak délután 3-kor kezdődött el, így a katonák sokat várakoztak a melegben.
Végezetül a szultán serege gyorsan átlátta a felsorakoztatott haderőt és a saját csapatait ehhez tudta rendezni. A létszámbeli fölényen kívül a törökök modern haditechnikával is fel voltak szerelve, kb. négyszer több ágyújuk volt, mint a magyar seregnek, a janicsároknál pedig sokan puskával is rendelkeztek. A török sereg csak kora délután érkezett meg a csata helyszínére, a nehéz terep miatt pedig annyira elfáradtak, hogy a szultán másnapra akarta helyezni a csata kezdetét.
A török sereg elkezdett letáborozni, ami miatt Tomori kénytelen volt oldalvédet küldeni a király testőrségéből Ráskai Gáspár, Török Bálint és Kálnay János vezetésével.
Tomori arra számíthatott, hogy a csatát még aznap megvívják, így a szultán seregét elemenként, külön-külön akarta megverni, amibe a király beleegyezett.
A támadást a jobbszárny kezdte meg a gyalogsággal együtt, ami zavart okozott a török haderőben és menekülni kezdtek. A balszárny ekkor még nem kezdett el támadni, mivel vele szemben a törökök még fel sem tudtak sorakozni. Tomori a sikert látva kérte a második harcvonal támadását a királytól, akik mire bekapcsolódtak a csatába a jobbszárny elkezdett visszavonulni.
Ennek oka valószínűleg a janicsárok sortüze lehetett. Ekkor eshetett el Tomori is, akinek a fejét a szultán sátra mellett kitűzték. Az első lovasroham visszaverésével a csata is eldőlt, mivel a balszárny nem tudta legyőzni a vele szemben harcoló anatóliai hadtestet, a gyalogságot pedig a török ágyuk törték meg.
A gyalogságot bekerítették és lemészárolták, a lovasság pedig menekülni kényszerült. A sereg vezető nélkül maradt. A másfél- két órás csatában elesett 4 ezer lovas és 10 ezer gyalogos, a magyar egyházi és főúri elit több tagja, végezetül a király is meghalt menekülés közben, a Csele- patakba fulladt.
A horvát csapatok és Szapolyai seregei sem értek oda a csatába. Frangepán Kristóf még szeptember 1-én is a horvát csapatok gyülekezését várta, Szapolyai pedig Szegedig ért Erdélyből a magyar sereggel augusztus 29-ig.
A magyar seregből kb. 4 ezer gyalogos élte túl a csatát. Az ágyúk és a felszerelés teljes egészében török kézre került. A csata végeztével a törökök egész éjjel várták a magyar támadást, csak másnap vált a szultánnak is hihetővé a meglepő győzelem. Ezt követően rövid pihenőt tartottak, majd Buda irányába kezdtek vonulni.
A lassan mozgó török seregnek több, mint 10 nap kellett, hogy elérjék a budai várat. A vár védtelenül állt, az udvar elmenekült Pozsonyba. A törökök kirabolták a várat, a várost pedig felégették. Ezután visszavonultak dél felé szeptember 25-től.
A nép kénytelen volt menekülni, amikor pedig ellenállásra került a sor kegyetlenül lemészárolták őket, vagy fogolyként elvitték magukkal az embereket. A kivonulásukat Szapolyai sem merte megzavarni a saját 10-15 ezer fős seregével, pedig még ekkor is Szegednél tartózkodott. Feltételezhető, hogy már a királyválasztásra tartalékolta az erőit.
A török kivonulása után az országban ugyan nem maradtak török csapatok, de király nélkül volt és a végvári rendszer összeomlásával teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került a várható török támadással szemben.
Mohács megítélése
A mohácsi csata igazából egy végkifejletként értelmezhető, ami lezárja a középkori Magyarország történetét, egyben egy új korszak kezdetét is jelenti. Az, hogy a magyar végvári rendszer már nem biztosít kellő védelmet a törökkel szemben már II. Ulászló uralkodás alatt látható volt, hiszen egyre költségesebb volt a védelmi vonal fenntartása, amihez a király ráadásul nem is kapott segítséget az ország báróitól.
Az, hogy a sorsfordító csata csak 1526-ban következett be igazából a török szultánok ambícióinak volt köszönhető, nem pedig a magyar védelem hősies ellenállásának. A török hatalom ekkorra vált stabillá a Balkánon, illetve ekkortól nem kellett jelentősebb külső támadásoktól sem tartania az ázsiai területeken, így el tudták kezdeni a Balkánon túlmutató európai hódítások szervezését is. Az tény, hogy ennek első állomása a Magyar Királyság volt, de a töröknek nem Buda, hanem elsődlegesen Bécs elfoglalása jelentette volna a kaput Nyugat-Európa irányába.
(Sulipro)
