Néhány napja bejárta a világsajtót a hír, hogy Justin Trudeau és Volodimir Zelenszkij együtt vastapsolta a náci rezsim élcsapatának egyik harcosát, mint Kanada és Ukrajna hősét.
Az ünneplés alanya Jaroslav Hunka, aki bizonyítottan, és a saját bevallása szerint is a Waffen-SS galíciai hadosztályában szolgált a kelet-ukrajnai fronton. A zsidó szervezetek azonnal felháborodásukat fejezték ki az ügyben, mivel az egység több háborús bűn végrehajtásában is szerepet játszott.
Az ilyen emberek, mint Hunka magukkal hordják a múltjukat, a titkaikat a legvégső pillanatig. Olykor még utána is. Rejtőzködnek, titkolóznak, falakat vonnak maguk köré.
Hunkának, ha lett volna önuralma és nem hajtotta volna valami bele ebbe a szédítő tapsviharba, akkor soha nem vállalta volna ezt a szégyenteljes szereplést.
De ő elhitte, hogy a sors a kanadai állam képében igazságot szolgáltat neki, és az emberek végre megértik az ő áldozatát, mert neki is kijár a megbecsülés.
Végső soron még a legszennyesebb emberek is bizonyítani akarják a tisztaságukat. Ezért, akár az éjszakai lepkék repülnek bele a lángba, a fénybe, ami végül fellobbantja őket.
Hunka blogot is vezetett, amelyben önvallomásokkal próbálta tisztázni motivációit és élettörténetét (még véletlenül sem angolul, hanem ukrán nyelven). »Az én nemzedékem« című, az ukrán nacionalizmustól túlfűtött írásában perverz módon a zsidó diaszpórához hasonlította a nyugati világban szétszórva élő-túlélő, egykor az SS-ben szolgált társait. Idézet: »Isten akarata volt az, hogy Izrael törzséhez hasonlóan bejárjuk a világot, és beszéljünk Ukrajnáról. (...) Nehéz küldetés volt, mert a világ keveset tudott rólunk, és amit tudott, azt a szomszédjainktól tudta, hamisan. (...) Lassan személyes kapcsolatokkal és kulturális munkával elnyertük a nyugati nemzetek általános támogatását a saját igazságunk, a saját oldalunk számára.« Az obszcenitás magasiskolája ez. Itt, ebben a textusban vall arról is, hogy tizennégy évesen, 1939-ben Beregszászban felnőve áhítattal várta »a mitikus német lovagokat, akik agyonverték a gyűlölt lengyeleket«. A birodalom páncélosai helyett azonban vörös csillagos katonák érkeztek keletről. Megkezdődtek az NKVD által vezényelt deportálások Szibériába. De nem értette/értették azt sem, hogy miért menekülnek a lengyel zsidók »egy olyan civilizált nép elől, mint a németek«. 1941-ben megtörtént a német bevonulás, akiket a saját bevallása szerint felszabadítóként ünnepeltek. Negyvenháromban már a saját szemükkel látták, hogy a teutonok visszavonulóban vannak keletről és vészjóslóan közeledik Ukrajna felé a mindent felemésztő Vörös Hadsereg. Úgy érezték, hogy most rajtuk a sor. Ekkor csatlakozott ő és nyolcvanezer társa a Waffen-SS galíciai hadosztályhoz. Még csak nem is a saját zászlajuk alatt, nem önálló ukrán hadseregként léptek fel, hanem beolvadva Hitler és Himmler fekete seregébe.
Épeszű, ép erkölcsű ember nem tapsolhatja meg ezeket az embereket semmilyen körülmények között.
Az eset laboratóriumi körülmények között mutatja meg, hogy a liberálisok, a progresszívek, a woke-ok számára nincs múlt, nincs kontextus, csak a jelen, és annak átgyúrása olyan halmazállapotúvá, amilyenre éppen szükségük van. Bármilyen abszurditásokon át vezet is az út a végeredményig.
Ugyanúgy mázolják szivárványszínűvé azt az ukránt, aki önkéntesen jelentkezik az SS-be, mint ébenfekete bőrűre az angol királynőt. Ez a woke-alkímiája, szemfényvesztése. Így szemlélve már semmi meglepő nincsen abban, hogy egy liberális-ultraprogresszív demokráciába kontrasztok nélkül belesimulhat egy ilyen ember, mint Hunka.
Van erre egy konkrét pszichiátriai diagnózis: moral insanity. Azaz: erkölcsi elmezavar.
A történet tragikus mellékszála, amely eddig elkerülte a sajtó figyelmét, az pedig éppen az a tény, hogy Hunka alakulata részt vett a ternopili járásban található, kétszáz házból álló Huta Pieniackában hozzávetőlegesen ezerötszáz lengyel civil kirablásában és legyilkolásában. (Azt természetesen nem tudni, hogy az ünnepelt »hős« milyen szerepet vállalt ebben az eseményben, erről az atrocitásról valamiért egyetlen egyszer sem ír a blogjában.) A lengyelek 2003-ban végzett vizsgálata során egyértelműen kiderült (amelyet az Ukrán Tudományos Akadémia is megerősített), hogy a galíciai SS 1944 februárjában mészárlást hajtott végre ebben az isten háta mögötti faluban (a negyedik SS rendőrezreddel vállt-vállnak vetve).”
