Miért gondolják egyesek, hogy minden veszteségüket most egy nyár alatt kell visszatermelni?
Egy átlagos városnegyed vagy kisebb város, legalábbis szigorúan fogyasztói szemmel, úgy néz ki, hogy van jó pár olcsó, számos középkategóriás, és néhány drága hely. Ki-ki megtalálja azt, amely igényeinek, pénztárcája pillanatnyi vagy tartós állapotának, illetve a fogyasztás apropójának megfelel – a választás viszonylagos szabadsága érvényesül. Elsőrangú kiszolgálás, jó konyha, minőségi szesz, igényes terasz, panoráma, egyedi stílus, miegymás indokolja a drága hely drágaságát, s ezen mérőszámok átlagának csökkenése általában (korántsem mindig) korrelál az árszínvonaléval is.
Aztán egyszer csak divatos lesz az a város vagy városnegyed, szélesedik a (felső)középosztály, külföldi befektetők, miegymás: gyorsan kimúlnak a klasszikus középáras helyek,
majd az olcsó kiskocsmák évszázados szívós gyökereit is kitépkedi a kegyetlen konjunktúra.
Ha marad is belőle néhány, kifőzde és tinédzseritató lesz, olyan, hogy a saját szülőpultosa nem ismerne rá. Ha ezek is megszűnnek, közönségük vagy maga is kiszorul a környékről, vagy a dohányboltok ajtajai elé költözik; a középből felfelé avászkodó egykori törzshelyeikre pedig fogukat szívva ülnek be az őslakosok, elvégre régen a mamának is mindig itt ünnepeltük a születésnapját.
Mindez persze valahol a tőkeáramlás természetes velejárója, s még akkor is fokozottnak érzi az ember a tempót, ha mondjuk egy évtized alatt zajlik le mindez, s ha legalább kíséri némely színvonalemelkedés, például mindenhol iható kávét adnak, és így tovább.
Egészen különleges helyzetet hozott azonban most a pandémia, és a posztcovid nyitási láz.
Egyrészt: a szektorban tényleg embertelenül sok pénzt lehetett termelni az elmúlt évtizedben, ügyes stratégiával a profitráta az építőiparéhoz hasonló lehetett, csak gyorsabb megtérüléssel, az ágazati bérek pedig csak a statisztikákban voltak hagyományosan alacsonyak. A valóságban a félmillió fölötti felszolgálói és millió fölötti szakács-jövedelmek teljesen átlagos helyeken sem voltak kirívóak; konkrét ajánlat volt gyorsan betanuló sörcsapolói meló, igényelt iskolai végzettség: nyolc általános és hiperpasszív angol, 10 órás műszak, 30 ezer forintos napidíjjal, azaz egy normál hónap hétköznapjaira vetítve 600-660 ezer – nyilván gyakran éjfeketén. A kormányzati bértámogatás viszont csak a bejelentett bérre vonatkozott, ami nyilván kellemetlenül érintette ezeket a helyeket (de szerencsére ritka volt, akinek volt bőr a képén ezt felróni).
Másrészt valóban sok vendéglátós évtizedes egzisztenciája rendült meg, akár fantáziadúsan kialakított, igényes helyet vitt patika állapotban, bejelentett, korrektül fizetett, vendégcentrikus alkalmazottakkal, mindenki örömére; akár fejőstehénként tekintett a vendégre, akivel szemben átverési versenyt hirdetett feketén alkalmazott karvalyokkal. Az állami segítségnyújtás ősszel késett, télen meg a járvány súlyosbodása hozott reménytelenséget: turisták sehol, a szektor haldoklott, segélykiáltásai messze visszhangzottak a virtuális éterben, segítségére sok áldozatkész törzsvendég sietett. Összeszorított foggal élt túl, aki túlélt, állami és nem állami kölcsönnel, ablakon kiadásra, kiszállításra átállva.
Aztán kinyíltak a teraszok, utóbb kinyíltak a kocsmák, az emberek szerencsésebb fele pedig elözönlötte a belváros minden talpalatnyi helyét, szabadság, szerelem. Aztán jött a meglepetés. Csapolt Dreher ezerkettő, csapolt belga ezeröt. Négy deci. Igénytelenebb helyen, ragadós sörpaddal, a szimpla dobozos (!) kommersz sör nyolcszázért, műanyag pohár hozzá kérésre, fintorgással, kézműves prémiumként aposztrofált csepeli Rizmájer, és társai.
Ahogy kinyílt a világ,
Deák Ferencek és Szent Istvánok tömött sora menetelt nyerhetetlen csatákba a teraszokra;
szent királyunk néhány jobb sör vagy nem legalja-boros házmester alatt vérzett el, a haza bölcse sem bírta tovább pár plusz rövid-körnél. Persze, aki szemfüles volt, még talált korrektebb árakon korrektebb helyeket, de az átalakulás vitathatatlanul megkezdődött.
Nemrég Zsidai Roy nyilatkozott az Inforádiónak arról, hogy a budapesti vendéglátásnak annyi, a turisták kiesésével nincs kereslet. Aztán nemrég volt egy felmérés arról, hogy a munkaerő kiesése miatt 25-40 százalékos áremelések is várhatók. Persze, egymásnak meredeken ellentmondó állítások is lehetnek egyszerre igazak (láthatóan van kereslet: ki bírják fizetni az emberek az áremeléseket; nincs turista, nincs kereslet: jaj, végünk), szó se róla, eszem ágában sincs se a „nullszaldós” Sziget-fesztiválokon, sem a panaszkodás, mint nemzetegyesítő kommunikációs forma kapcsán gúnyolódni, nagyon sokan kerülhettek valóban nehéz helyzetbe.
A kisördög csak megkérdezteti velem attól a jól behatárolható harminc-negyven helytől, ha most kapitalista alapon duplázik, triplázik az árain – mert hát a kedves vevő úgyis kifizeti, vagy vegyen koccintóst a közértben, ha nem kell a minőség, haha –, akkor miért is kért, támogatást az emberektől akár az államon keresztül, akár közösségi alapon kalapozva? Mindenki összehúzta magát kissé a válság alatt,
miért gondolják egyesek, hogy minden veszteségüket most egy nyár alatt kell visszatermelni?
Lelki szemeim előtt látom a szalagcímeket: pang a belváros, a fiatalok visszamentek a parkba inni, itt a pesti pubkultúra vége, bezzeg nyugat.
Illúzió, hogy az átlagember mindig kifizeti egy órabérét egy pofa sörre: nem fogja, ahogy nem vesz egy üveg whiskey árából négy felest egy murvás-fröccsöntött helyen, ahol még a mosdó is belépős. Százezer pénzes-igényes fogyasztó nem tudja fenntartani ezt az egészet.
S ahogy Pest elesik, a Balatonon is csak addig mehet a tömeges túlpörgetés, amíg az Erzsébet-kártyán felhalmozott, fejben nempénz bánja. Némi osztás-szorzás, és a tömeg hamarosan megindul a Liszt Ferenc tér helyett az azonos nevű repülőtérre, és mindaz, amire joggal büszke a szektor, mert felépítette, mind gasztronómiai téren, mind egyediség terén, megy Zimmer Feri levesébe. A gasztroforradalom nyakán csattan saját guillotine-ja, kolonializált egykori helyikre visszatérnek az őslakók, kinyitják, belakják szerény kis étkezdéiket, kocsmáikat, de ennek már semmi köze nem lesz ahhoz, mint amit mondjuk egy Wichmann-kocsma képviselt.
Ne legyen igazam.
