Százhatvanöt évvel ezelőtt, 1858. október 10-én született a jeles egyházi íróként, a filozófia és a teológia doktoraként is maradandó életművet alkotó Prohászka Ottokár. Székesfehérvár nagy megyés püspöke a felvidéki Nyitrán látta meg a napvilágot, felmenői között morvák és németek is voltak. A német anyanyelvű ifjú a magyart később tanulta meg. Tudott szlovákul, latinul, franciául, héberül és ógörögül is. A losonci gimnáziumban, a nyitrai piaristáknál, a kalocsai jezsuitáknál és az esztergomi kisszemináriumban tanult, majd a Loyolai Szent Ignác és Borgia Szent Ferenc által a XVI. században alapított római Pápai Gergely Egyetemen végezte el a teológiát. 1881-ben kezdte meg papi szolgálatát, 1905-ben Szent X. Piusz pápa szentelte püspökké, megbízva a Székesfehérvári Egyházmegye vezetésével. Püspöki jelmondata ez volt: dum spiro, spero, azaz amíg élek, remélek.
Országosan 1901-ben vált ismertté férfiaknak tartott lelkigyakorlat-sorozatával. Az elmélyült spiritualitás, a megélt hit jellemzője volt Prohászkának, egész életében foglalkoztatta az eucharisztia misztikuma.
Elindítója, motorja volt a papnevelés reformjának, hivatásbeli eszménye a néphez odahajoló, a kor nagy világnézeti-közéleti csatái elől meg nem futamodó, hanem azokban rendíthetetlenül állást foglaló, a híveknek utat mutató egyház volt.
Prohászka szociális elkötelezettségű konzervatív reformer volt, ő fordította magyarra XIII. Leó pápának a munkások helyzetéről szóló Rerum novarum című apostoli körlevelét, mely a krisztusi tanításból fakadó méltányos szociális igazságosság szükségességére hívta fel a figyelmet.
A püspök maga is kiállt a közéleti küzdőtérre, amikor 1894 végén gróf Zichy Nándorral és gróf Esterházy Móriccal megalapította a Katolikus Néppártot, szembeszegülve az állam és az egyház szétválasztásának, különösen a házasság polgári jogi intézményének liberális dogmájával.
Engesztelhetetlen ellensége volt a liberalizmusnak és a marxizmusnak, ugyanakkor elodázhatatlannak tartotta az egyház reformját és az egyházi kommunikáció kiszélesítését. Azt hirdette, hogy lejárt a sok évszázados főnemesi rendiség kora, az egyháznak az egész nemzet alapjára kell helyezkedni.
Prohászka a kor nagy hatású lapjai, a Magyar Sion és az Alkotmány állandó szerzője, az Esztergom kiadója volt, megszervezte a Katolikus Sajtóegyesületet, fáradhatatlanul hirdette a hagyományalapú megújulás és a korszerű, de a korszellemmel harcba szálló közéleti felelősségvállalás programját.
A konzervativizmus történelmi alapon nyugvó szerves fejlődést jelent. Szemben a liberalizmussal, mely elvont eszméket ültet át erőszakosan, tekintet nélkül a történeti fejlődésre. Így minden téren oktalan, erőszakos és veszedelmes helyzeteket produkál. Nem veszi tekintetbe, hogy az élet nem mechanikus, hanem organikus. A liberalizmus hórihorgas, holdkóros, kimángorolt lelkű léhűtőket állít a világba. Olyanokat, akik nem növekednek, hanem kinyújtottak, s akik összeroskadnak ürességük terhe alatt
– írta Az Egyház demokráciája című munkájában.
Prohászka Ottokár tehát már a XIX. század végére a világban élő, azt tettekkel formáló, evangelizáló egyház megkerülhetetlen vezéralakjává vált, miközben a tudományos és a művészeti elit elismert szereplője is volt. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagjává választották, a Szent István Akadémia egyik alapítója volt. 1912-ben megalapította a Szociális Missziótársulatot, 1916-ban földreformot szorgalmazott az általa nagy aggodalommal és elborzadással szemlélt világháborút megjárt hősök földtulajdonhoz juttatásával; nem tévedünk, ha ezen javaslatban a későbbi Vitézi Rend alapjául szolgáló gondolatot látjuk.
Maga járt elöl jó példával, püspöksége birtokain körülbelül 1500 hold földet osztott szét örökbérletek formájában.
Radikális társadalompolitikai változásokat kívánt, de mélyen megvetette a liberalizmust és a kommunizmust. Világosan látta az 1918–19-es szabadkőműves és bolsevik forradalmi felforgatások hátterét és valóságát, ez kitűnik a Kárpátia Stúdió gondozásában idén megjelent teljes, cenzúrázatlan naplójából (A szeretet mint erő – naplójegyzetek a világháborútól a vörös diktatúrán át 1921-ig), ebből a szilárdan keresztény optikájú, kendőzetlenül egyenes korrajzból. Az 1919-es vörösterror idején Prohászkát kilakoltatták, házi őrizetbe került. Üdvözölte az ellenforradalmat és Horthy Miklós kormányzóvá választását, ugyanakkor határozottan elítélte a kommunistákat számonkérő tiszti különítmények túlkapásait.
Az új nemzetgyűlésben 1920 és 1922 között Székesfehérvár képviselője volt, és elvállalta a Keresztény Nemzeti Egyesülés elnöki tisztségét, bár alkatilag idegenkedett a politikától. Ki is ábrándult belőle, kevesellte az úgynevezett keresztény kurzus valódi keresztény erkölcsi tartalmát. Prohászka Ottokárt az utókor liberálisai gyakran nevezik antiszemitának, ám ez nem felel meg a valóságnak. Bizonyos erkölcsi, pontosabban erkölcstelen jelenségeket, mozgalmakat, irányzatokat élesen bírált, de sohasem vett egy kalap alá minden zsidót, nem származási alapon kritizált. Pláne távol állt tőle a biologizáló fajelmélet.
Sorsszerű, hogy Prohászka Ottokárt 1927. április 1-jén, nagyböjti lelkigyakorlatos szónoklata közben érte az agyvérzés a budapesti Egyetemi templom szószékén. Halálakor paptestvére, egyben nagyszerű költőnk, Sík Sándor prófétának, Magyarország apostolának nevezte. 1938-ban emléktemplomot építettek tiszteletére Székesfehérváron.
A budapesti Károlyi-kertben 1934-ben felállított szobrát a második világháború után visszatérő 1918-as hazaáruló, Károlyi Mihály utasítására Faludy György vezetésével döntötték le szociáldemokrata utcai harcosok. A később a recski haláltábort megjárt költő becsületére szóljon, hogy az egykori Új Tükör hetilapnak 1988 nyarán adott interjúban azt mondta, megbánta tettét. A restaurált szobrot egyébként, bár az eredeti kompozíció mellékalakjai nélkül, 1984-ben Székesfehérváron felállították a Prohászka-emléktemplom mellett.
A nagy püspök fáradhatatlan hitvédő és hithirdető volt, lényeglátó főpap, aki magyar nemzete sorsát mindig szívén viselte. Magyarság és kereszténység, hazafiság és katolicizmus elválaszthatatlanul szerves egységet képviseltek világszemléletében. Szellemi hagyatéka ma is biztos iránytű.
Az egyházat és a társadalmat nem a liberális korszellemhez igazodva akarta megváltoztatni, hanem a szó valódi jelentése értelmében, kizárólag az örök krisztusi tanítás alapján re-formálni, azaz visszaalakítani, végső soron az ősromlatlanság felé törekedve helyreállítva megújítani.
Ez különösen fontos üzenet ma, amikor az életellenes LMBTQ- és woke sátánizmus már egyházi köröket is megfertőz.
(MNO)
