Megrázó őszinteséggel beszélt a Sportalnak fia elvesztéséről idősebb Lendvai Miklós. A 23-szoros válogatott labdarúgó április 7-én ünnepelhette volna 48. születésnapját, ám február 20-án felakasztotta magát.
Mikinek a foci volt a mindene – emlékezett vissza az édesapa. – Magam is futballoztam, az Andráshida csapatában játszottam, Betonnak becéztek, kemény voltam, s ha kellett, odacsaptam, nem féltem senkitől. A fiam is ilyen volt, szerettem a játékát, büszke voltam rá. Amikor befejezte a labdarúgást, azt gondoltam, majd a civil életben is megtalálja a helyét. S talán így is volt jó ideig, ám az utóbbi időben egyre riasztóbb jeleket láttunk rajta. Feszült volt, és ideges. Kérdeztük tőle, hogy mi a baj, de ő csak azt felelte mindig, megoldom a problémákat, ne aggódjatok. Rengeteget dolgozott apósa és felesége vállalkozásában. Hajtott, mint annak idején a pályán. Minden reggel felhívta az anyját telefonon, mondta neki, anyu, főzd a kávét, ott leszek mindjárt. Jött is, mert jó gyerek volt, aztán futott, szaladt tovább, bele a zűrzavaros világba. De azon az átkozott reggelen hiába vártuk.
Furcsa az ember lelke, valahogy rögtön rossz érzés fogott el. Mintha éreztem volna, hogy valami történt. Hívtam a kollégáit, akik semmit nem tudtak Mikiről.
Szerették őt, hiába volt a fiam ennek a családi vállalkozásnak az egyik vezetője, ugyanúgy melózott, kétkezi munkát végzett, betonozott, téglát pakolt, mint a többiek. Soha nem játszotta a nagymenőt. A sokadik telefonálásom után abban maradtunk, hogy menjünk a munkahelyére mi is. Mondtam az asszonynak, muszáj odamennünk, hogy lássuk őt, megnyugodjunk, hogy minden rendben van. Mire odaértünk, mentő és rendőrautó állt ott.
A KOLLÉGÁI TALÁLTAK RÁ MIKLÓSRA, A FIAM FELAKASZTOTTA MAGÁT.
Sokan találgatnak, hogy miért lett öngyilkos a fiam, nem szeretnék belemenni ebbe. Én tudom vagy inkább sejtem az okokat, és ezek nem anyagi természetűek. Nem volt tartozása, nem szórta a pénzt, nem fenyegették, becsületesen élt, a családjáért. Bizony a családja, a felesége és a gyerekei voltak a legfontosabbak számára.
LELKI OKOK VEZETHETTEK ODÁIG, HOGY A FIAM A HALÁLA ELŐTTI ESTÉN, HÁROMNEGYED 11-KOR ODAMENT A KISGYEREKEIHEZ, S AZT MONDTA NEKIK, VIGYÁZZATOK MAGATOKRA ÉS VIGYÁZZATOK EGYMÁSRA.
Az unokáim mesélték el ezt nekem, a szívem szakadt bele, amikor hallottam. Elbúcsúzott a gyerekeitől. Még erre is volt ereje. Az elviselhetetlen fájdalmunkban is büszkeséggel töltött el, hogy a temetésén közel ezer ember volt. Eljött Dunai Antal is, aki annak idején kijuttatta az olimpiára azt a tehetséges korosztályt, benne Mikivel. Miki tisztelte Dunait és Bene Ferit, egykori szakvezetőit (…) Mindennap kimegyünk hozzá a temetőbe, ha esik, ha fúj. Állunk ott a felségemmel némán, egymásba kapaszkodva. Mindig van ott friss virág és ZTE-sál. A lányunk, aki Ausztriában dolgozik, most itthon van, és vigyáz ránk. De bárcsak mi tudtunk volna jobban vigyázni a fiunkra!
– tette hozzá a gyászoló apa.
