Számtalan embert ismerek, aki elárulta hajdani barátait. Szinte kivétel nélkül mind sértettségük és megtiport egójuk miatt tették, amit tettek, leginkább azért, mert nem voltak elég jók vagy nem kellettek abban a rendszerben, ahova tartozni akartak. Amióta elhagyták addigi közösségüket, kibeszélt történeteik egyre túlzóbbá és színesebbé váltak, hiszen nem az igazságot keresik, hanem bosszút akarnak állni, következésképpen égető szükségük van a közfigyelemre.
Aki elárulja a volt barátait, azzal az ember soha többé nem bánhat úgy, mint azelőtt.
Az árulás ugyanis szimplán csak árulás. Aki pedig az árulót ünnepli, elfeledkezik arról, hogy az illető - kalandor és nyughatatlan természete miatt - holnap újra fordít a köpönyegen, és azt is garantáltan elárulja, akivel most éppen együtt örömködik az árulásban.
Aki méltányosságból vagy egyszerűen békességvágyból nem tudja megőrizni a tudomására jutott bizalmas információt, aki világgá röptet olyan történeteket, amelyeket el kellene magában temetnie, annak semmi keresnivalója a közéletben. Sorsa a végén mindig látványos bukás, lelepleződés, erkölcsi megsemmisülés.
Sok ilyet láttam már. És ezek az emberek már sehol sincsenek, esetleg hülyék prédikátorainak szegődtek, olykor pedig láthatóan megbolondultak egy kicsit a folyamatos kavarásban.
Aki elárulja a barátait, abban nincs, mert nem lehet bizalma senkinek.
Ilyen egyszerű ez, igen. Soha nem lehetsz áruló.
